Illusztráció (Emily Ranquist/Pexels)
A május a szép és megszépülő emlékek hónapja. Ilyenkor jönnek össze találkára a még mindig fiatalok, korosodók és öregedők, hogy hajdani osztálytársként fölidézzék az egyre távolodó diákévek emlékeit. Azokat, amelyek akkor is színessé válnak, ha egykor kellemetlen történetként keserítették a diákok napjait. A diákéveket pedig csak fiatalos lélekkel lehet újraélni, amikor ismét azok az apró dolgok nőnek fontossá, amelyek „komoly emberhez már nem méltóak”.
Az idei májusból mindez kimarad: nincsenek érettségi találkozók, mert másfél-kétméteres távolságból nemigen lehetne egymásnak és a találkozásnak örülni. De búslakodásra sincs ok, hiszen hosszú a nyár, mindez pótolható. Nem is magunk miatt szomorkásak a gondolataim, hanem a mostani érettségizők miatt, akiket egy hatalmas élménytől fosztott meg a járvány: a ballagásra történő készülődés izgalmaitól, a tablókészítés teendőitől, a bankettől, a búcsúzkodástól, az iskolazárásnak sok-sok apró, de nagyon fontos elemétől. Majdan arra fognak emlékezni, hogy „mi vagyunk az a generáció, amelynek ballagását elemésztette a vírus”? Ha mégsem történne meg, akkor is ők a nagy vesztesek, mert a célba éréshez az utat végig kell járni, ők meg ettől célközelben megfosztattak.
