Illusztráció (Erik Karits/Pexels)
Hogyan felismerni a boszorkányt?
1490-ben: ha vízbe dobták és nem merült el, bizonyítást nyert, hogy boszorkány. 2020-ban: kijárási tilalom alatt egy grammot sem hízott.
E szimpatikus párhuzam akkor „csapódott hozzám”, amikor e koronás tömeghisztéria hírhullámverése már kezdte erősen megülni a gyomrom (sajnos még egy jó ideig emészteni leszek kénytelen), így óhatatlanul is belegondoltam azokba a – szintúgy felejtendő – korokba, amelyek során emberjogi tekintetben az állatoknak is jobb sorsuk volt.
A fentebbi boszorkányfürösztés, azaz vízpróba a boszorkányperek bevett bizonyítási eljárása volt: a vádlott – aki felett rendszerint módszeres kínvallatás után mondták ki a penitenciát –
összekötözött csuklóval és bokával vízbe dobatott. Ha fent maradt bebizonyosodott, hogy az ördög segíti, tehát boszorkány, ha megfulladt, ártatlannak minősítették.
A középkori boszorkányüldözést egyébként 1484-ben VIII. Ince pápa alapozta meg, azzal, hogy kiadta a Summis desiderantes affectibus kezdetű bulláját. Két évre rá két német Domonkos-rendi szerzetes, Heinrich Kramer és Jakob Sprenger megírta minden idők egyik legkártékonyabb bestsellerét, a Malleus maleficarumot (Boszorkánypöröly), amely a boszorkányperek bibliája volt.
Ezt követően, ha akadt olyan, aki nem hitt a boszorkányságban, azt azért kínvallatták, mert a boszorkányok köztudottan mindig tagdták bűnösségüket, ráadásul a Malleus maleficarum szerint a boszorkányság tagadása önmagában is eretnekség volt. Aki viszont hitt a boszorkányságban, az már ezzel is elismerte, hogy kapcsolatban van boszorkányokkal. Akire hát rásütötték, hogy valami rosszban töri a fejét (elég volt egy légből kapott vád is), annak befellegzett.
Végtére is azóta (a technológiai fejlődést leszámítva) nem sok változott. Ma is elég valakire rásütni, hogy az ördöggel paktál, mert mondjuk tolvajnak és diktátornak tartja az elnököt (aki viszont demokratának tartja magát), tüstént szép számban akadnak, akik készek máglyára vetni.
