Majálisi rostély (Pexels)
Nem mondhatni, hogy az idei izolációban töltött majális úgy ért volna mint derült égből a villámcsapás, viszont annyi igaz, furcsa volt egész nap a lakásban ücsörögni a természet helyett.
Mindig is közel állt hozzám ez az ünnep. Nem mintha azzal a politikai izmussal szimpatizálnék amely szülte, vagy a munkáért lennék annyira oda, egyszerűen mindig is vonzó volt az evés és ivás (jobbára ez az utóbbi) a szabad ég alatt, baráti társaságban.
Az idén – a világjárványra való tekintettel – mindez elmaradt. A barátok és én is a lakásban, vagy jobbik esetben, az udvaron kuksolva töltöttük el az ünnepet, sütögetve, főzőcskézve, esetleg alkoholizálgatva (a járványügyisek is kijelentették – az életnek a helyzet ellenére mennie kell tovább).
Számomra rengeteg újdonsággal kecsegtetett az új légkör. A húszas éveimből kikecmeregve, be kell vallanom, felüdülés volt végre nem érezni késztetést arra, hogy sörrel öblítsem a május elsejei reggelit (két pálinkát), furcsa volt délelőtt tizenegykor is tudni, hogy az Úr melyik évében vagyunk, valamint szokatlan volt tisztességesen ebédelni, nem pedig káromkodva, lóhalálában rágni a még félig nyers húst amit az ember a tűzről lop le.
Röviden, úgy érzem jót tett az izolációs majális a személyes fejlődésemnek. Ennek ellenére, remélem jövőre azért már a baráti társaság előtt is megvillanthatom ezeket az újonnan szerzett „erényeket”.
