McLaren P1 (Illusztráció/Pixabay)
Falusi gyerek lévén, mindig is egy kicsit irtóztam a városi fergetegtől, annak ellenére, hogy már lassan több mint másfél évtizede nem élek falun. Vannak dolgok amelyeket az ember egyszerűen nem képes megszokni és számomra a városi autós közlekedés pont ilyen.
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy pár baleset, egy nagy adag dac és még nagyobb adag félelem miatt későn ültem a volán mögé. A mulasztást gyorsan sikerült bepótolni, ugyanis az újvidéki infrastruktúrához képest eleve túlterhelt forgalomban gyorsan tanul az ember.
Azt is amit nem kell. A rendőröktől.
A sugárúton a belső sávban ragadtam és habár kanyarodni szerettem volna, a külső íven haladó focidrukker-konvoj nem engedett. Ahogy próbálgattam besorakozni, felidegesedtem, megcsúszott a lábam a gázpedálon, az autó pedig rángatózni kezdett. Megrökönyödésemre, a mellettem haladó rendőrök torkuk szakadtából röhögtek, meg mutatták, hogy találjam fel magam, az élet nem habos torta.
Egy adott pillanatban felszabadult öt méternyi hely, kapva az alkalmon, visszaváltottam, padlógáz, és pont sikerült elsüvítenem a rendőrök előtt, hangos motorbőgéssel. Néztek is rám, mint borjú az új kapura, de utánam sem tudtak eredni, mert mire megfordultak, már rég az alaksori garázsban kuksoltam a sötétben – fő az elővigyázatosság.
Az élet nem egy Rambo-film, de néha úgy kell megélni, pláne, ha az embert a hatóságok is cukkolják.
