Tizenkét pontként ismerjük Petőfiék 1848-as kiáltványát, amelynek valódi címe: Mit kíván a magyar nemzet. Szemünk pedig azonnal az első pontra téved, pedig a nemzet kívánságát ezt megelőzően egyetlen mondatban fogalmazták meg: Legyen béke, szabadság és egyetértés. Jól tudjuk, egyik sem lett: a szabadság kivívásához fegyveres harc vezetett el, az sem azonnal, hanem majdnem két évtized elmúltával, a kiegyezés által, amikor a tizenkilenc esztendővel korábbi követelésekből tíz pont megvalósult.
Most béke van, mondhatjuk, szabadság is, már „csak” a modern nemzet létrejöttében mérföldkőnek tekinthető szabadságharc harmadik kívánalma, a nemzeti egyetértés létrejötte várat magára. Lázár János miniszter is fölhívta erre a figyelmünket minap, mielőtt Budapesten állami kitüntetéseket adott át. Arról szólt, hogy mindaddig készek vagyunk áldozatokra, együttműködésre, összefogásra, amíg megszületik a szabadság – miként negyvennyolc után a kiegyezéssel vagy 1989-ben –, majd a következő pillanatban ismét viták, széthúzás következik, miközben sok más nemzet képes teremtő erőként hasznára fordítani a szabadságot.
S valóban azt tapasztalhatjuk – azóta lezajlott forradalmakat és háborúkat követően –, hogy az egyetértést a legnehezebb „kivívni” olyan időkben, amikor a másik kettővel nem kell foglalkoznunk. Szűkebb környezetünkre is érvényes ez a megállapítás, amikor a közösségi, nemzeti-kisebbségi érdekek érvényesítése kerülhet veszélybe annak okán, hogy ki-ki saját útra, olykor ösvényekre terelődve véli sikerre vihetőnek – egyet nem értésben – áldásosnak vélt elképzeléseit. Bizonyítva – 168 esztendő múltán is –: szabadság és béke könnyebben kivívható, mint az egyszerűbbnek tűnő, csakis a közösség akaratán múló és az alkotóerőt fölszabadító egyetértés.