Írni kezdem: nemzeti ünnepünk… De valóban a nemzet ünnepe lehet egy másik államban lezajlott – még ha az az anyaország is – forradalom évfordulója? Negyvennyolc másik történet: akkor még egyben volt az ország, ötvenhatban viszont kívül éltünk a határain.
Választ ad a kételyekre, ha tudjuk, miként fogadta a külföldre szakadt magyarság az október 23-ai budapesti események hírét. Reménykedett – hasonló naivitással, mint az anyaországi felkelők –, hogy a nyugati országok meggátolják a forradalom leverését. És szurkolt, kereste az újságban a híreket, hallgatta a rádiót, féltette az országot, és forradalomról, nem ellenforradalomról beszélt. A fiatalok pedig kisebb-nagyobb számban szervezkedtek nálunk is, Erdélyben is, Kárpátalján és a Felvidéken is, hogy fegyverrel induljanak segíteni. Bizonyítják ezt a későbbi bírósági ítéletek, kemény börtönbüntetések. Jugoszlávia sajátosan megértő – a végén mégis árulásba fordult – helyzete miatt az itteni magyarság a megtorlásoknak nem volt kitéve. Nem sokkal később pedig már a segítségnyújtásért hálálkodó menekültekről kellett gondoskodni…
Hittek, de legalább reménykedtek az emberek a határon kívül is, hogy sikerül győzelemre vinni a népfölkelést, a szomszédos kommunista diktatúrák megtestesítői pedig attól rettegtek, hogy hozzájuk is átterjed a tűz. És jött keletről – nem a szabadságért felkelők részére – a segítség, hasonlóképp, mint bő egy évszázaddal korábban…
A forradalom letörését Erdély szenvedte meg a legkegyetlenebbül. Diákok, tanárok, egyetemisták, papok és más értelmiségiek százszámra kerültek börtönbe – tíz-húsz évre is. A vádirat szerint büntetés járt azért is, ha valaki „együtt érzett a bűnös és galád magyarországi ifjakkal”. Össztüzet nyitott a diktatúra a magyar kultúra, hagyomány és oktatás megsemmisítésére. Bírósági tárgyaláson egy lelkész szájából hangzott el: „A mi bűnünk az, hogy reménykedtünk! Ha Romániában a remény bűn, akkor mi, romániai magyarok, mind bűnösök vagyunk!”
A magyarság körében megtapasztalhattuk, hogy a határok ellenére a lelkekben mégiscsak létezik egy közös haza, amelyért aggódik és amelyen segíteni szeretne, a veszélyt és a megtorlást is vállalva – hát ezért nemzeti az ünnep.
Az erdélyi Kós Károly ezt közölte diákjával: „Fiam, hálát adok az Istennek, hogy láttam a népemet, amint a gerincét kiegyenesítette. Ez minden áldozatot megér!”
