Az elhallgatott történelemről beszélni kell

A Kárpát-medence jeles történészei, kutatói egész napos konferenciát tartottak pénteken az újvidéki Európai Kollégiumban a Magyar Nemzeti Tanács és a Zentai Történelmi Levéltár, valamint az újvidéki székhelyű Európa Kollégium társszervezésében. Hajnal Jenő, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke a vendégek köszöntését követően emlékeztetett arra, hogy a II. világháború utolsó szakaszában a szovjet megszállás alá került Kelet-Európa országaiból sok százezer embert vagonoztak be, és ezeknek több mint a fele soha nem tért vissza szülőföldjére; az akkori Magyarországról és a Délvidékről hadifoglyokat és polgári lakosokat egyaránt elhurcoltak a Szovjetunióba.

A meghívott vendégek és előadók sorában jelen volt dr. Babity János, Magyarország szabadkai főkonzulja, Gombár Szeréna konzul asszony, Patyi Lajos tartományi képviselő, Ótott Róbert mezőgazdasági titkárhelyettes, dr. Molnár Viktor, a Tartományi Mezőgazdasági Alap igazgatóhelyettese, Puskás János, a Vajdasági Pedagógiai Intézet igazgatója, Varga Tamás, a VMMI megbízott igazgatója, Ökrész Rozália, a Magyar Szó igazgatója, Varjú Márta, a Magyar Szó főszerkesztője, Jerasz Anikó, az MNT Végrehajtó Bizottságának elnöke, valamint MNT-s tisztségviselők. Az egybegyűlteket Snájder-Sára Ildikó, az Európa Kollégium megbízott igazgatója is köszöntötte.

Az elhallgatott történelem témájáról délelőtt és délután beszélt, előadást tartott: dr. Biernacki Karol Franciszek főlevéltáros, a Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád Megyei Levéltárának igazgatója, Csorba Béla tanár, költő, néprajzkutató, az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének lektora, Stevan Mačković, a Szabadkai Történelmi Levéltár igazgatója, további előadók: prof. dr. habil. Szakály Sándor, a budapesti Veritas Történetkutató Intézet tanára, Kis-Kapin Róbert, a budapesti Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának a munkatársa, dr. Tóth Judit, a budapesti Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának, dr. Dupka György, a beregszászi Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézetnek a munkatársa, az óbecsei Kiss Igor, továbbá Matuska Márton temerini származású nyugalmazott publicista, a temerini Ternovácz István, az újvidéki Gallusz László, valamint Szügyi Ferenc és Molnár Tibor, a zentai Történelmi Levéltár munkatársai.

Délelőtt megrázó előadásokat hallottunk a hadifogságról, a malenykij robotról, a Gulágról; a budapesti kitelepítések történetéről 1951–1953, a Vörös Hadsereg tevékenységéről Kecskeméten 1945–1947, kuláksors és kuláküldözésről Magyarországon.

Délután a konferencián Csorba Béla közreműködésével bemutatták a nyolcvanéves Matuska Márton Mozsor magyartalanítása – A felszabadítás ürügyén (1944–45) című kötetét a valamikor vegyes lakosságú Sajkás-vidék magyarjainak kiűzéséről, az 1944–45-ös vérengzésekről.

EGY NEMZET GERINCÉT PRÓBÁLTÁK MEGTÖRNI

–A Gulág Emlékbizottság tagjaként fontosnak tartottuk, hogy határon túl is lehessen rendezni konferenciákat, kiállításokat, amelyek a Kárpát-medencei magyarság 1944 utáni sorsát, a hadifogságot, a malenykij robotot és a Gulágra hurcolást mutatják be – mondta lapunknak nyilatkozva prof. dr. habil. Szakály Sándor, a budapesti Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója és a Károly Gáspár Református Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára.

– Azt gondolom, hogy kötelességgel tartozik a magyar nemzet önmagának és a történészek is, hisz hét évtized telt el azóta, hogy befejeződött a második világháború, amelynek utolsó esztendeiben sok tízezer-százezer magyar került hadifogságba, elhurcolták munkára, amit malenykij robotnak neveznek Magyarországon, a magyarlakta területeken. És sok ezren kerültek elítéltként a Gulágra, a kényszermunkatáborokba, erről évtizedeken keresztül alig beszéltek Magyarországon is. Néhány kolléga foglalkozott a témával az utóbbi nyolc-tíz esztendőben, amikor a magyarországi rendszerváltoztatás erre megadta a lehetőséget. Azt hiszem, a történelemből nem lehet és nem szabad kitötölni azokat a történéseket, amelyeket „kényszerből” szerették volna, hogy felejtsük el, felejtse el a magyar nemzet. Hiszen azok, akik megjárták a hadifogolytáborokat, de sokkal inkább a Gulág táborait, úgy érkeztek haza, hogy közölték velük, erről szólni nem szabad, mert nagyon könnyen visszakerülhetnek oda, ahonnan eljöttek.

Azt gondolom, ennyi idő után emléket kell állítani mindazoknak, akik megjárták a táborokat, életüket vesztették ott, vagy hála Istennek, visszakerültek Magyarországra, és legalább a történelemből egy „fehér folt” valamiképpen eltüntethető. Ezért jött létre a Gulág Emlékbizottság, ezért nyilvánították a Gulág emlékévévé 2015–2016-ot, és jövőre fejeződik be az 1944–1947-ben zajlott történésekre való emlékezés. Nagyon fontos, hogy beszéljünk a határon túli magyar közösségekről, amelyek tagjai közül sokan megszenvedték ezt az időszakot. Az emlékév nagyon jó kezdeményezés. Mert a történelmünkből kimarad az, amit nem írunk meg, amit nem mondunk el, és a médián keresztül nem juttatunk el az érdeklődőkhöz, s egy idő után azt gondolják, meg sem történt.

Engem személy szerint legjobban az döbbentett meg, hogy válogatás nélkül gyűjtötték össze az embereket. Elszomorító, amit Sára Sándor Magyar nők a Gulágon háromrészes dokumentumfilmjében látunk. Az emberben fölmerül a kérdés: vajon 13–15 éves lányokat, akik oroszul nem tudnak, miért kell 1944-45-ben összegyűjteni, „kémkedéssel” és mindennel vádolva elszállítani?

Vagy vegyünk egy másik döbbenetes példát. Kihallgatják az elítélt embereket a tárgyaláson. Egy szót nem tudnak oroszul, van vagy jó vagy rossz tolmács. Koós Ottó, a Gulágot megjárt, ma már százegy esztendős ember, egykori honvédszázados, amikor megkérdezte, mit ír alá, azt válaszolták: amit te mondtál. Akik aláírták, fogalmuk sem volt, milyen kitalált vétkeket írnak alá, mert nem tudtak oroszul. S vannak történészek, akik ezt tekintik forrásnak. Vagy elképesztő történet Keményfi Béláé, akit személyesen ismertem. Tizenhat éves fiatal leventeként fogták el a szovjetek. Szökéskor gerinclövést kapott, és lebénult. Elhurcolták a Gulágra, s ott évekig a kezén járt, amíg társai mankódeszkát nem eszkábáltak neki. Vajon ilyen emberre mi szükség volt, kérdezzük. Mert tudjuk, azért szállították a Gulágra tömegesen a foglyokat, hogy felépítsék a lerombolt Szovjetuniót, Sztálinnak munkaerőre volt szüksége. De ezekre az emberekre miért volt szükség? Egy nemzet gerincét is próbálták ezzel megtörni, hallgatásra kényszeríteni. Ez a hallgatás évtizedekig tartott, de hála Istennek, a visszaemlékezések, a nyolcvanas évek végén megindult dokumentumfilmek ráirányították az ember figyelmét erre a történetre. De nem eléggé, mert a magyarországi történelemkönyvekben mindössze pár mondat van erről a százezreket sújtott, mérhetetlen tragédiáról.

A GAZDAELIT MEGHURCOLÁSA

Dr. Tóth Judit, a Magyar Nemzeti Levéltár főlevéltáros-történésze a kuláksors és kuláküldözés Magyarországon témával több mint tíz éve foglalkozik. Lapunk olvasóinak elmondta, hogy disszertációjában a magyarországi beszolgáltatási rendszer sajátosságait elsősorban Pest megyei vonatkozásban dolgozta fel.

– Mivel a beszolgáltatás az egész paraszti társadalomnak, de elsősorban a kulákoknak bélyegzett gazdáknak jelentett nagyon nagy terhet, kutatni kezdtem, Magyarországon milyen gazdákat milyen szempontok alapján hogyan bélyegeztek meg, ki és hogyan került az úgynevezett kuláklistára. Ez a társadalmi csoport Magyarországon egyfajta gazdaelitnek számított. A földreform 1945-ben lezajlott, ennek eredményeképp felszámolták a nagybirtokrendszert. A kulákoknak bélyegzett gazdacsoportnak, akiket középbirtokos rétegnek tekintettek, a legnagyobb földterület volt a kezén. A mély hagyománnyal rendelkező, földművelésben igen jártas gazdacsoportot a kommunista államhatalom azért akarta ellehetetleníteni, mert az államhatalom elsődleges célja a szovjetunióbeli minták követésének megfelelően a kollektivizálás előmozdítása volt. Magyarországon, mint a szocialista tömb többi országában, az előző, kapitalista rendszer maradványának és ezért felszámolandó társadalmi csoportnak tekintették, mert legfőbb kerékkötői voltak a kollektivizálásnak. Meghurcolták őket és családjukat. A különféle beszolgáltatások nem teljesítése miatt vagy ennek ürügyén pénzbüntetéseket vetettek ki rájuk. Járták a falvakat az úgynevezett padlássöprők, az elszámoltató bizottságok, amelyek tagjai feldúlták egy-egy gazda házát a pincétől a padlásig, elrejtett készletek után kutatva. A gazdákat bíróság elé citálták mondvacsinált ürüggyel, egyeseknek elkobozták egész vagyonukat, hogy a helybeli szövetkezetcsoportok megszerezzék azokat a területeket, amelyekre szükségük volt. Ezenkívül volt sok internálás, munkaszolgálatra vittek fiatal, besorozás előtt álló férfiakat. Az agitáció, propaganda szintjén is nagyon kemény harc dúlt, a gazdákat kigúnyolták a karikatúrák a sajtóban. Kiállt a kisbíró a faluban, s elmondta, hogy a gazda miket tett, miért vonták felelősségre. Így eszközökkel, intézkedésekkel Magyarországon jelentősen megcsappant a magántulajdonnal rendelkező gazdák száma, és egyre inkább teret hódított a szovjet akaratnak megfelelően a termelőszövetkezeti csoportok építése.