A várakozás időszakát éljük. Várakozik ki-ki a maga módján az eljövetelre. Annak a valaminek a lelki vagy akár anyagi mivoltában.
A vajdasági magyarságnak az idén több évtized után van mire várnia. Még ha nem is úgy tűnik, még akkor is, ha ekkora arányban még sohasem hagyták el honfitársaink a szülőföldjüket, egy pici fénysugár megjelent, amin az olvasható: valaki jóhiszeműen gondol rád. Szinte mindenki, a parasztság, az iparos, a vállalkozói és nem utolsósorban az értékesítő-kereskedői réteg is felismerheti a maga érdekeit abban a páratlan lehetőségben, amelyet a vajdasági magyar közösségek terület- és gazdaságfejlesztési stratégiája kínál fel a Prosperitati Alapítvány pályázatai révén. A lehetőség szinte mindenkihez szól, csak nyúlni kell érte.
Az idén mintegy 2500 sikeres pályázója volt a Prosperitati Alapítvány által meghirdetett támogatási vonalaknak, csak az utóbbi, novemberi szerződéskötés alkalmával mintegy 800-an jutottak kisebb-nagyobb eszközhöz, berendezéshez. A magyar kormány már fizeti ezeknek a pályázatoknak a reá eső részét, ami azt jelenti, hogy a napokban mintegy 800 pályázó, vagyis ugyanennyi család várja, hogy házhoz kapja „ajándékát”. Ádvent időszakában nyolcszáz családban él a remény, a várakozás, és végül majd átélheti a megérkezés örömét. Ennyi családban szikrányi remény gyúlt, és talán, ha hosszabb időre nem is, de egy ideig csillapítja az elvágyódás érzését és az elvándorlás vágyát, kényszerét.
Komolytalanságnak tűnhet és túlzás lenne kijelenteni, hogy a Prosperitati Alapítvány támogatásainak köszönhetően az idén 2500 családdal kevesebb vajdasági magyar hagyta el szülőfödjét, de biztosra vehető, hogy ezek többsége mégis a maradás mellett döntött. Amire vágyakoztak évtizedeken át: egy kis megbecsülésre, az együvé tartozás érzésére, az lelki és anyagi mivoltában szinte egyidejűleg érkezett meg.
Reméljük, nem későn.
