A kő marad utoljára a rávésett névvel, mintha csak ma válhatnának olvashatóvá a betűk, amíg fölé magasodnak a lombok, és jövünk minden évben, hogy körüljárjuk. Boldog és szent legyen ma is, amikor elképzeljük: testében tisztán, lelkében fényesen, egy hajdani birodalom álmaként, ahogyan a műalkotások ezrei sem tudták megörökíteni, mert nem maradt fenn egyetlen vonása sem, vagy csak nem ismerjük fel a romok között, hogy éppen ő melyik lehetett. Mintha az arc volna a legfontosabb.
(Molnár Edvárd felvételén Mezei István fafaragó Szent István-szobra a szabadkai Kisboldogasszony templom kertjében)
Vagy talán vannak fontosabbak is. Hogy gazdagodjon erőben-bölcsességben állam és polgár, a hó fehér maradjon, világos az elme, amely jót és rosszat megítél. Hogy legyen termés az almafán, hogy szólítsuk meg, aki háttal áll. Hogy legyünk még, akik eljövünk, anélkül tudjuk, hol vagyunk, hogy erre emlékeztetni kellene bennünket.
Az igazán hasznos tettek elmesélhetetlenek, csak nyomatékukról esik szó, az emberről annál kevesebb, mégis névadóvá vált, sokáig a leggyakoribb keresztnévvé, települések, hegyek és patakok névadójává, sosem volt történetek visszatérő szellemalakjává, és emellett hősi vért nélkül is kimagaslóvá, mintha így akarta volna a sors kiszámíthatatlan keze, hogy éppen akkor idéződjön fel, amikor éppen nincs mire büszkének lenni, amikor nem a hatalomról és a határokról esik szó, amikor közöttünk téblábolnak az árnyékvetők, itt vannak az elfogyás démonai. És a szavunkra figyelő fegyverek.
Legalább egyszer újra fel lehet tekinteni, amikor végre nem mi vagyunk a hibásak, amikor többes számban beszélünk magunkról és egyes számban róla, mint egy elnyújtott imádságban, egy unottan végighallgatott szónoklatban.
Többet ér a kürtöskalács a hazafelé vezető úton, az első érett fürt a tőkén, a róla elnevezett bor, a poháron csillanó napfény, a vigadalom együtt és külön. Mert szomorú lenne nélküle az ünnep.
