Július legvégén Fehéregyházánál elveszett a Költő. S mert a nép nem akarta hinni, sokáig látni vélték a hazában és azon kívül is. Augusztus közepe táján Világosnál elveszett a forradalom és vele a szabadság reménye. S mert a nép – sokáig a vezetőivel együtt – hinni akarta, hogy még a cár is legyőzhető, a fegyvert letevő tábornokot árulónak bélyegezte.
Október 6-án a bresciai hiéna hóhérmunkája által, szándéka ellenére – bár gyásznapként –, mégis megdicsőült a szabadságharc, amikor magyar, német, örmény, osztrák, horvát és szerb főtisztekkel végzett. S a megtorlás Arad után országszerte folytatódott.
A hírhedt Haynau megelégedéssel figyelhette, amint a nép roppant tömegekben zarándokol a kivégzések helyszínére. Mindenki sírt, imádkozott, és ezen a napon minden boltot, nyilvános helyiséget bezártak – adták hírül az utókornak a szemtanúk. Haynau aligha gondolt arra, hogy a dicstelennek hitt fegyverletételt követően igazán az ő kegyetlen tette által ér véget és általa magasztosul föl a magyar szabadságharc. Miként azt sem sejthette, hogy mindezért később Londonban megalázva egy ágy alá bújva menekül meg a lincseléstől. Az viszont bizonyosan már csak a nép képzelőerejének ártalmatlan bosszúja a gyűlölt tábornokkal szemben, miszerint élve temették el négy év múltán, vélt halálát követően.
Így emlékezünk rá, a vértanúkra pedig olyképpen, ahogyan Kossuth tette Torinóban negyvenegy esztendő elmúltával: Legyenek a szentemlékű vértanúk megáldottak poraikban, szellemeikben a hon szabadság Istenének legjobb áldásaival az örökkévalóságon keresztül; engem, ki nem borulhatok le a magyar Golgota porába, engem október 6-a térdeimre borulva fog hontalanságom remete lakában látni, amint az engem kitagadott Haza felé nyújtva agg karjaimat a hála hő érzelmével áldom a vértanúk szent emlékét hűségükért a Haza iránt, s a magasztos példáért, melyet az utódoknak adtanak.
