„Aki eledelt ad minden testnek, mert örökkévaló az ő kegyelme. Magasztaljátok az egek Istenét, mert örökkévaló az ő kegyelme.” Zsolt 136, 25–26
Egyházi gyakorlatunkban az államalapítás ünnepe általában egybeesik az új kenyérért való hálaadás ünnepével is. Mostani írásomban ezzel kapcsolatosan szeretnék néhány gondolatot megosztani a tisztelt olvasóval.
Az idézett zsoltárrészlet nem a kenyér, hanem az eledel kifejezést használja. Ennek egy kicsit gazdagabb a tartalma, mivel az élet szóból származik, a legteljesebben fejezi ki a mindennapi táplálék fontosságát. Világosan mutatja, hogy nem lehet elkülöníteni az élettől. Ahol nincs eledel, vagyis hiányzik az étel és az ital, ott megszűnik az élet. Mivel ennyire központi fontosságú az eledel, egyértemű, hogy a mindenkori ember életében döntő szerepet játszott és játszik. Ilyen értelemben a levegőhöz vagy a napsugárhoz hasonlítható, amelyek nélkül kialszik az élet. Érték tekintetében semmi sem állítható az eledel mellé: sem a munka, sem a sport, sem a művelődés és semmi más, ami egyébként fontos az ember életében. Egyenértékű hasonlatként még az egyház sem jöhet szóba, mert a mai világban rengetegen élnek templom és Anyaszentegyház nélkül. Mert a puszta léthez semmi sem annyira nélkülözhetetlen, mint az eledel, a mindennapi kenyér.
Mivel döntő szerepe van az eledelnek az ember életében, így határtalan az a küzdelem, amelyet az ember folytat a mindenkori táplálék megszerzéséért. Úgy is mondhatnánk, hogy az emberi élet egy szüntelen kenyérharc. Éppen ezért többszörös most a hálaadásunk, hogy kirendelte a mennyei Atya a mindennapi eledelt számunkra az elmúlt esztendő során, és ezekben a pillanatokban már az idei új kenyérért adhatunk neki hálát.
Sokan úgy gondolják, hogy az eledelkérdés megoldása a munkának és a társadalmi rendszereknek a függvénye. A hívő ember azonban jól tudja és vallja is, hogy az Úr az, aki eledelt ad mindenkinek. Nem magától terem a föld, és nem is maguktól hoznak gyümölcsöt a fák, még csak nem is az emberi munka eredményeként, hanem azért, mert az Úr ad eledelt mindeneknek. Az Úr nem elvesz, hanem ad. Ha ő bezárja az ég csatornáit, akkor hiába fáradoznak a munkások, hiába az emberi erőfeszítés a szántóföldeken. De ugyanez vonatkozik a betegségre, a próbatételekre, amelyekkel figyelmeztet bennünket az élet Ura: ember, vigyázz, én adom az eledelt minden testnek! A hívő ember ezen a ponton különbözik a hit nélkülitől, hogy alázattal leborul a végtelen hatalmú Úr és gondviselő Atya előtt, s neki köszöni meg a gondviselés páratlan ajándékát. A hívő ember együtt vallja a zsoltárosal: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői; ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáz az őriző; hiába nektek korán felkelnetek, későn feküdnötök és fáradsággal szerzett kenyeret ennetek; szerelmesének álmában ád eleget.” (127 zsoltár)
Amikor hálát adunk a testi eledelért, szent bizonyosságot hordozunk afelől, hogy itt nem állhatunk meg az élő hit keskeny ösvényén. A testi eledel nélkülözhetetlen, de nem elegendő. A Sátán szüntelenül kísért, hogy figyelmünket kizárólag a testiekre terelje. Gondoljunk Jézus megkísértésére, amikor a kísértő azt mondta: „Változtasd a köveket kenyerekké.” Mintha ma ezt mondaná, adjon az egyház mindenkinek kenyeret, lehetőleg minél többet, akkor majd hiszünk a prédikációnak, és minden alkalommal megjelenünk a templomban. Mutassa meg az egyház, hogy munkája során több lesz a pénz és fehérebb a kenyér. Erre a mindenkori kísértésre válaszolja Jézus: „Távozz tőlem Sátán”, mert meg van írva: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem Istennek minden Igéjével.” A mindennapi eledelt ajándékozó Úr azt akarja, hogy fogadjuk el tőle az örök életre tápláló eledelünket is, a kenyeret, amely onnan „felülről száll alá”, és a vizet, amelyből ha „valaki iszik, soha meg nem szomjúhozik”. Amikor halljuk az üzenetet, hogy ő eledelt ad minden testnek, akkor gondoljunk a testiekkel együtt arra a lelki eledelre, amely nélkül értelmetlen az egész emberi élet! Köszönjük meg most mind a kettőt mennyei Atyánknak, az idézett zsoltár szavaival: „Magasztaljátok az egek Istenét, mert örökkévaló az ő kegyelme.”
Ámen
(A szerző a Bácsfeketehegyi Református Egyházközség lelkipásztora, a Bácskai Egyházmegye esperese.)
