Zenta, Belgrád, Görögország, Újvidék, Montreal, Venezuela. Egyetem, börtön, olimpia, szerkesztőség. Szeli István, Mikisz Theodorakisz, Radoman Božović, Bobby Fischer és Fischer Rézi néni. Sakk, pingpong, preferánsz. Mi köti össze ezeket a városokat, helyszíneket, neveket, játékokat? Egy életút. Nem is akármilyen.
Nyilván életének minden évtizedéhez tud kötni egy-egy történetet, emléket. Ezeket idézze most fel!
Első évtized:
– Egyfajta nyelvi összevisszaságba születtem bele: dédanyám franciául, nagyapám németül, nagyanyám magyarul beszélt. Ennek ellenére nem engedtek magyar iskolába járni, mert édesapám meg szerb volt. Így végül zsidó iskolába kezdtem el járni, az ott volt a szomszédban. Ott minden magyar nyelven volt – kivéve a hittant, ami nem volt. Harmadikban írattak át szerb iskolába, annak ellenére, hogy egyetlen szót sem tudtam szerbül. Édesapámat 1936-ban, hatéves koromban láttam először. Knini ember volt, együtt járt iskolába Gavrilo Princippel, 16 éves korában került Zentára.
Második évtized:
– A legfontosabb emlékem talán egy ember kisugárzása, akit Szeli Istvánnak hívnak. Többen, többféleképpen próbálták velünk, zentai gimnazistákkal megszerettetni a magyar nyelvet és irodalmat. Tőke István például gitárral a kezében. De amikor Szeli lépett be az osztályba, hirtelen mindenki elcsendesedett, még Bori Imre, a padtársam is, aki pedig szerintem egymaga többet tudott már akkor a magyar irodalomról, mint néhány tanára együttvéve. Szeli óriási cselekedete, hogy megszerettette velünk a magyar irodalmat. És nemcsak ez. Például évtizedeken keresztül csuromvizesen ébredtem álmomból, ami mindig a következő volt: pótérettségin vagyok matematikából, állok a tábla előtt, és nem tudok megszólalni. Merthogy ez a valóságban is így volt. Dr. Károsi, a pancsovai gimnázium igazgatója volt az érettségi biztos, aki megállapította azt, amit meg kellett állapítania: matematikából nem tudok semmit. Ennek ellenére az érettségin átmenő osztályzatot kaptam. Csak később, amikor 1954-ben titkár lettem a (zentai?) gimnáziumban, mertem megkérdezni az akkor már igazgató Szelit, hogy mentem én át az érettségin. Azt mondta, menj fel a padlásra, ott vannak a jegyzőkönyvek, nézd meg, mi történt. Megnéztem. A jegyzőkönyv szerint a 3 tagú bizottságból Károsi ellenem szavazott, viszont a másik két tag, Guelminó János és Szeli István szerint igaz ugyan, hogy matematikából analfabéta vagyok, de irodalmi és történelmi tudásom rendben van, ezért mellettem szavaztak.
– Belgrádba kerültem, a jogi egyetemre. Mikor leértem, láttam, hogy körülbelül kétezer ember szeretne beiratkozni. Látván a hatalmas sort, én rögtön feladtam minden reményt, de mivel gyerekkori álmom volt, hogy diplomáciai pályára léphessek, felmentem a negyedik emeletre, ahol ezt írta: novinarska-diplomatska viša škola. Ott egy lélek nem volt. Bekopogtam, egy hölgy ült bent, katonacsizmában. Mondtam neki, mit szeretnék, mire ő: van-e karakterisztikája? Volt, odaadtam neki, ő elolvasta, és azt mondta: ezzel a karakterisztikával magát két napon belül lezárják. Én azt sem tudtam, mit ír benne: apám halálra ítélve, családunknak német gyökerei vannak, vagyonunk elkobozva. Viszont, amit mondott, azt magyarul mondta! Nádor Katalin volt, aki később a szabadkai Népszínház igazgatója lett. Fogta, szétszaggatta a karakterisztikát, és elintézte, hogy soron kívül beírjanak a jogi egyetemre. Így másnap lementem a jogra, és közöltem a fiúkkal, engem felvettek.
Negyedik évtized:
– Az 1963-as bledi asztalitenisz-Eb-n odajött hozzám egy férfi, és elkezdett franciául beszélni. Látta, hogy hiába, ezért folytatta angolul, majd görögül. Kiderült, hogy ő egy görög miniszter és egyben a Görög Asztalitenisz-szövetség elnöke. Azt mondta, látta Korpa Pistát játszani, és megtudta, hogy én vagyok az edzője, ezért felajánlja nekem, hogy legyek a görög válogatott edzője hat hónapos időszakra. Óriási kihívás ez egy ember számára, aki életét a pingpongra tette fel. De nem csak ez motivált. Mint népellenség, útlevelet nem kaphattam, apám viszont a halálos ítélet elől Venezuelába menekült, ezért úgy gondoltam, a pingpong majd hozzásegít az útlevélhez, és ahhoz, hogy kijuthassak hozzá. A hat hónapot letöltöttem, hihetetlen rossz feltételek mellett. Stjepan Bobekkel, a focistával laktam egy házban, az ő fizetése ezerötszáz dollár volt, az enyém kettőszázötven. De ennyiért is tudtam venni egy autót, és azzal jöttem haza, ami akkor nagy dolog volt.
Még edzősködtem, amikor egy nap kaptam egy levelet Steinitz Tibortól, a Magyar Szó külpolitikai szerkesztőjétől. Azt írta, csináljak egy interjút Mikisz Theodorakisszal, a híres görög zeneszerzővel, aki a görög katonai hatalomátvétel után illegalitásba vonult, mint az ellenállási mozgalom vezetője. Tanácstalan voltam, de végül egy asztalitenisz-tanítványom férje segítségével sikerült eljutnom Theodorakiszhoz, és megcsináltam vele az interjút. Gyufafény volt a címe, teljes oldalon jelent meg a Magyar Szóban. Így aztán, mikor hat hónap után hazajöttem, Steinitz felkínálta, hogy dolgozzak a Magyar Szóban újságíróként. Ezt is kihívásnak tekintettem, így végül Újvidékre kerültem. Igaz, nem a külpolitikára, hanem a sportrovatra, mert azt mondtam, én csak olyan helyen szeretnék dolgozni, ahol egzakt dolgok vannak.
Ötödik évtized:
– Kiemelt újságírói státusz, átlagon felüli fizetés, rang. Ilyen körülmények között visszatérhettem másik nagy gyerekkori szerelmemhez, a sakkhoz. Megszerveztük például az én vezetésemmel Vajdaság csapatbajnokságának döntőjét Zentán, ott, ahol most a Vajdasági Bank van, de a sportrovaton is én voltam a sakkrovatvezető. Ugyanakkor még mindig a pingpong kötött le inkább, és mivel akkortájt volt lehetőség fél-egy év fizetetlen szabadságot kivenni, gyakran visszatértem Görögországba edzősködni. Mindent összeadva épp tíz évet töltöttem Görögországban. Visszatérve a sakkhoz, 1972-ben lelkesen követtem a reykjavíki Fischer–Szpasszkij-világbajnoki döntőt, és végig hittem, hogy Fischer leigázza az orosz sakkbirodalmat. Végig neki szurkoltam, és talán túlméretezett himnusszal köszöntöttem a győzelmét az újságban, mondván, egyedül, segítség nélkül is megdöntötte a szovjet sakkhegemóniát. Sokan gratuláltak, de nem úgy Komáromi József Sándor, a híres sakk-komentátor, aki elment a tartományba, és közölte, hogy a Magyar Szó hibát követett el. Meg is született a döntés: a kommunista Magyar Szóban kapitalistát dicsőíteni bűn, ezért Kubát kerüljön a vidéki, zentai szerkesztőségbe. Mikor megkaptam az első fizetésem, láttam, hogy kevesebbet kapok, mint az ottani titkárnő. Írni sem írhattam semmiről, csak a piacról és a falusi sportról (a városiról már nem). De legalább jó alkalom kínálkozott arra, hogy a piacot behozzam az újságba, ahol rengeteg dolgot lehetett látni, hallani. Egy alkalommal kimentem Tornyosra, falusi sport után kutatva, és megtudtam, hogy ott sport egyetlen helyen van: a papnál. Aki hetente háromszor pingpongedzést tart a plébániaudvarban. Az akkori időkben nyilván ezt sem lett volna szabad megírni, mert összehívták a Szocialista Szövetség ülését azzal a céllal, hogy végérvényesen likvidáljanak mint újságírót, de az elnök, aki jó ismerősöm volt, végül megmentett. Így újra írhattam mindenről. A sportrovaton meg közben új szerkesztő lett, Lépes László, akinek az volt az elve, olimpiáról csak olyan újságíró tudósíthat, aki beszél nyelveket. Így kerültem ki 1976-ban Montrealba. Petkovics Kálmán, az akkori főszerkesztő, indulás előtt azt mondta, bármilyen eredmények is születnek, be kell tartanom a minimális 51:49%-os arányt a jugoszláv sportolók javára a tudósításaimban. Úgy látszik, ehhez sem tartottam magam, mert annak ellenére, hogy miután hazajöttem, Piszár József, a szerkesztőm azt mondta, prémiumra terjeszt fel, Petkovics végül megbüntetett.
Hatodik évtized:
– Én nagyon jól éreztem magam a Tiszavidék rovaton. Épp ismét Görögországba készültem, és előtte egy éjjel elmentem a Grill Csárdába egy kártyacsatára. Úgy látszik, híre ment a dolognak, mert az újvidéki rendőrség kiküldött egysége körülfogta a csárdát. Mindenkit megmotoztak, elvették a pénzt, és szállították be az embereket a belügybe, hogy jegyzőkönyvet készítsenek. Ádám Bokros Verona kihágási bírónőhöz kerültem, aki azt mondta, a maga büntetése lesz a legszigorúbb, mert újságíró, és rossz példát mutatott. Három hónap elzárás, nem váltható ki pénzzel. Annak rendje és módja szerint jelentkeztem is a szabadkai börtönigazgatóságon, hogy mielőbb letöltsem a büntetésem, mert már indultam volna Görögországba. Első éjjelem egy 14 ágyas cellában töltöttem, ott voltam én és 13 Kolompár. Néhány nap elteltével hivatott az igazgató, és azt mondta, valaki vár a másik irodában. Ivan Sedlak közvádló volt, a Jugoszláv Sakkszövetség elnöke, akivel épp véletlenül találkoztam Szabadkán, közvetlenül a börtönbe vonulásom előtt. Miért nem szóltál? – kérdezte. Mert szégyelltem – válaszoltam. Kikért egy napra, és azonnal elrepültünk Athénba. Így aztán tíznapos lett a három hónapos büntetés. Athénban maradtam, ahol sakkolimpiát szerveztünk Jorgosz Makropulosszal, egykori pingpongtanítványommal, akkor már a Görög Sakkszövetség elnökével.
– Alig vártam, hogy nyugdíjba mehessek. Ez napra pontosan április 13-án, a születésnapomon történt. Azt gondoltam, békés évek következnek, de kiderült, ez az évtized hozta a legváratlanabb ajándékokat. Sakkolimpia szervezése Újvidéken, a Magyar Szó főszerkesztése, a Bobby Fischerrel való találkozás, alpolgármesteri tisztség Zentán – ami egyébként életem legnagyobb kudarca. Én ezt azzal magyarázom, hogy mindenhol megbuktam, ahol második ember voltam, és mindenhol sikerrel jártam, ahol első. De nem lehettem első, mert nem voltam pártember, itt és ekkor sem. Úgy rúgtak ki, hogy talán még a lábam sem érte a földet. De mindenért kárpótolt a főszerkesztés, ennél nagyobb kegyet az élet nem adhatott. Mindig kacérkodtam ezzel a gondolattal, de ehhez rengeteg szerencsés mozzanat is kellett. Radoman Božovićnak, Vajdaság akkori „főszerkesztőjének” azt mondtam: csak abban az esetben vállalom, ha Csorba Zoltán, az akkori főszerkesztő ebbe beleegyezik, és ha a Magyar Szó közössége elfogad. Az első könnyen ment – függetlenül attól, hogy ma mit mondanak –, a második nehezen. Csorba budapesti tudósító lett, és nagyszerűen helytállt, mert kitűnően értett sok mindenhez, nemcsak a politikához, hanem a sporthoz, zenéhez is például. Amikor megjelent egy háború- és Milošević-ellenes vezércikk a Magyar Szóban, és Božović ellenem fordult, kinevezte Maróti Miklóst főszerkesztőnek, tulajdonképpen hozzásegített ahhoz, hogy teljesüljön a második feltétel is, és mellém álljon a szerkesztőség. Sőt, nemcsak a szerkesztőség: amikor Božović már rendőrséggel és börtönnel fenyegetett, dr. Várady Tibor és Végel László is mellém állt. Várady közbenjárására látogatta meg Warren Zimmermann amerikai nagykövet a Magyar Szót, adott interjút az újságnak és állt ki a szerkesztőség mellett, Végel pedig Dobrica Ćosić akkori államelnökhöz utazott, ahonnan felhívott, és azt mondta, Ćosić leváltással fenyegette meg Božovićot, ha hozzányúl a Magyar Szóhoz. Ez isteni segítség volt akkor. Soha olyan gazdag a Magyar Szó nem volt, mint akkor. Tudósítónk volt Belgrádban, Budapesten, Bécsben, Szarajevóban, Afrikában, Washingtonban. És ezek között legalább három teljes telitalálat volt: Csorba Budapesten, Simonyi Belgrádban és Purger Washingtonban.
Nyolcadik évtized:
– Ez már egy lassú és érezhető leépülés korszaka. Legszerencsésebb pillanata, hogy az akkori főszerkesztőtől olyan ajánlatot kaptam, amit nem lehetett visszautasítani: a zentai szerkesztőségben éljem le idősebb napjaim. Ez újabb adrenalin volt számomra. Gondoltam, össze lehet rázni ezt a csapatot, amely idősek és fiatalok kombinációjából áll. Most is úgy gondolom, érdemes volt velük foglalkozni, egyfajta rendet teremteni. Ez tette boldoggá a nyolcadik évtizedemet.
Amilyen jó egészségnek örvend, nem lehet kétséges, hogy még sok évtized áll ön előtt. Úgyhogy most a jövőre vonatkozó terveit ossza meg velünk!
Kilencedik évtized:
– Azt hiszem, erről nem szabad semmit sem mondanom. A halál mezsgyéjén járva az ember már óvatosan tervez. Habár, ha az jut eszembe, hogy hetente kétszer-háromszor még mindig nyugodtan preferánszozhatok, vagy elutazhatok a zentai focicsapattal, akkor ez egy hatalmas kegy
Tizedik évtized:
- Erről meg már gondolkodni sem szabad. Ha esetleg mégis eljutok odáig, akkor én csinálok majd interjút a jelenlegi interjú készítőjével. Ez az egyetlen, amiben gondolkodom.
Az egytől nyolcig terjedő skálán értékelje az alábbi intézmények, egyesületek munkáját! (Minimális pontszám 1, maximális pontszám 8!)
Magyar Szó: 4
Indoklás: Azért nem indoklok részletesebben, mert nem tartanám bölcs dolognak, ha a zentai szerkesztőségben tanyázó három volt főszerkesztő állandóan tanácsaival bombázná a jelenlegit. Annyit mondanék csak, mint mindenhol a világon, úgy a lapon belül is van egyfajta ellenzék, és az ezzel való szellemi összjáték -- mely nélkül nincs fejlődés -- sokkal jobban is működhetne, mint jelenleg. Nem laptanácsról beszélek, a belső ellenzékkel való együttműködésről, amihez csak főszerkesztői jóindulat szükséges.
Magyar Nemzeti Tanács: 2
Indoklás: Itt viszont azért nem szeretnék nyilatkozni, mert már legalább öt éve tart az a helyzet, melyben a VMSZ mindenkori elnöke(i) állandó bírálataikkal sújtják a Nemzeti Tanács elnökét.
Zentai önkormányzat: 2
Indoklás: Hosszú ideig dolgoztam az egykori zentai járásban, majd az önkormányzatban is, és én mindeddig csak egy olyan vezetőt láttam, akinek volt jövőképe. Fajka Nándor jövőképe nélkül Zentán soha nem lett volna cukorgyár, élesztőgyár, ételgyár, és több olyan intézmény, amely az ő idejében kelt életre. Ennek hiányában pedig ma is azt gondolom, amit még 1998-ban nyilatkoztam: szakértői kormány kellene, a vezető magyar párt jelenlétével, de több olyan személy bevonásával, akik szakértelmükkel már valamit bizonyítottak.
Zentai sakk-klub: 4
Indoklás: Nagymúltú intézményről van szó, amit az is bizonyít, hogy egykori elnöke egy időben a város elnöke is volt. Tagjai közül neves újságírók, főszerkesztők, alpolgármesterek kerültek ki. Jelenlegi vezetőinek hatalmas érdeme, hogy ebben a pénzügyi nehézségekkel teli időszakban is fenn tudták tartani a klubot, és ennek érdekében minden tőlük telhetőt megtettek. A magasabb jegyhez viszont az kellene, hogy ne féljenek még magasabbra lépni, ha arra lehetőség kínálkozik. Mert ha például egy Polgár Jutka szívesen tartana nyolcvan táblás sakkszimultánt Zentán a városházától a Tisza-partig felállított táblákon, akkor ezt elutasítani nem bűn, de hiba.
VMSZ: 4
Indoklás: Albert Camus egyik mondása szerint, ha egy párt eljut arra a fokra, hogy az abszurditás határait súrolja tetteivel, akkor annak önvizsgálatot kell tartania. A szerbiai költségvetés megszavazásának pillanatában érzésem szerint nem testületi, hanem elnöki döntést hozott a VMSZ, és ezek a szubjektivitások aztán a szabadkai, zentai és csantavéri eseményekhez vezettek, és ki tudja még, hogy ennek hol a vége. Ha én lennék a VMSZ elnöke, nem sokat gondolkodnék azon, hogy átadjam a helyem valaki másnak.
Szerbiai kormány: 6
Indoklás: Azok, akik többségi magyar közegben élnek, nem mindig tudják megérteni a szerb vezetés tetteit. Tadić tisztában van azzal, hogy a magyar történelemmel ellentétben a szerb fejedelmeket nem külföldi erők fejezték le, hanem mindig az egymásközti szerb acsarkodás végzett velük, egészen Đinđićig. Ezért Tadić még a legnagyobb ellenségeinek is lehetővé teszi, hogy vele együtt harcoljanak az Unióba jutásért, azaz épp ezt a szerb történelmi átkot, a belső acsarkodást igyekszik felszámolni. Tadić külön érdeme, hogy a döntő pillanatban maga mellé állította azt, akit nem lehet odaállítani: Dačićot. Ő és a rendőrsége végzi a legpiszkosabb munkát ebben az országban, a maffia elleni harcot, amit sokkal jobban teljesít, mint ahogy azt bárki hihette volna.
-- Ha nyolcvan napig ön lenne Szerbia elnöke, mit tenne ennyi idő alatt?
-- Kitartanék tovább a tadići politikai játék mellett, amely kifelé Európát célozza meg, a belső tömegek számára pedig továbbra is kitartóan hangoztatja a „Koszovó nélkül nincs élet” jeligét.
-- Ha nyolcvan napig ön lenne Zenta polgármestere, mit tenne ennyi idő alatt?
-- A polgármesteri székért indított harcban lehetőséget biztosítanék a pártonkívüliek számára is, akik számára a tisztség megszerzése nem egzisztenciális kérdés, és a négy éves mandátum idején egyetlen parát sem fogadnának el fizetés címén.
-- Ha nyolcvan napig ön lenne a Magyar Szó főszerkesztője, mit tenne ennyi idő alatt?
-- Én a magam részéről felfoghatatlannak tartom, hogy a lapnak kedden, szerdán és pénteken is van állandó kommentátora, ugyanakkor Váradynak, Tolnainak, Végelnek ez nem adatik meg. Lehet, hogy ők túl szerények ahhoz, hogy maguk kínálkozzanak, de a főszerkesztő kötelessége legalább megpróbálni, hogy sűrűbben szerepeljenek a lapban. Ez inkább mellékes észrevétel lehet, de ha tényleg nyolcvan napra odahelyeznének, akkor azt kellene mondanom, hogy ez a lap túl terebélyes, és áramvonalasabbá kellene válnia. Egyből visszaállitanék egy régi rendet, mely szerint az országban 12 kategóriára voltak osztva a dolgozók, akik három évenként ugrottak át egy magasabb szakmai és fizetési kategóriába. Ha ez mégsem kivitelezhető, akkor viszont rögtön megszüntetném az áldatlan normarendszert, és két kategóriát vezetnék be: akik már bizonyítottak, és akiknek a fizetését havi maximum ötszáz euróban határoznám meg, és a fiatalok kategóriáját, akiknek a fizetését hat éven át kétszáz eurós szinten tartanám, és csak miután bizonyítottak, kerülhetnének át a felsőbb csoportba. Lehet, hogy ez jelenleg anyagi okok miatt nem kivitelezhető, de épp ezért kellene áramvonalasabbá tenni a jelenleg túl terebélyes lapot és egy ötven fős szerkesztőséget létrehozni.
-- Ön szerint lesz-e nyolcvan éves Magyar Szó?
-- Igenen kívül erre mást nem szabad válaszolni. Még akkor is, ha egyes vélemények szerint már hosszú ideje kódolt üzenetet küld számunkra a vajdasági magyarság, mely szerint hetente csak két Magyar Szót igényel. Ha a honlap látogatottsága valóban folyamatosan nő, akkor valószínű, hogy annak megszűnte – ami persze nem épp modern gondolkodásra vall – csak hozzájárulhatna ahhoz, hogy minél többen megvegyék továbbra is a Magyar Szót.
-- Ön szerint lesz-e nyolcvanadik sakkolimpia? (sakkolimpiát kétévente rendeznek, jelenleg a 39. lesz soron – a kérdező megjegyzése)
-- Nehezen hihető. A sakkolimpiák egykori nagyszerűsége abban rejlett, hogy, mint a cserkészbulikon, két-háromszáz csapat azért jött össze, hogy két héten keresztül szórakozzon. Az eredménnyel az első öt-hat csapat törődött, a többi inkább a szerelemmel és új ismeretségek megkötésével volt elfoglalva. De mivel már jó ideje az a jellemző, hogy a világ mindenkori legjobb sakkozói hiányoznak az olimpiáról, a sportbeli jelentősége is megszűnőben van, és nem lehet garantálni, hogy ilyen formában megmarad.
-- Ön szerint lesz-e valaha Zenta nyolcvanezer lakosú?
-- Soha. De nem is baj, ennek a városnak szerintem épp ez a létszám felel meg. Igy kedvére magába zárkózhat, nem kell megosztania az életterét másokkal. Nem is kell, ez a város így jó, ahogy van, benne van a zentaiság, amiről nem is tudni pontosan, micsoda, de mi jól érezzük magunkat benne.
-- Ha nyolcvan dinár lenne az összes vagyona, mire költené?
-- Átutalnám a régmúlt idők egyetlen zentai futóbolondjának (ma mintha ez a szám változóban lenne), a mozis Imrének, aki az akkori árak szerint ebből a pénzből nyolc-tíz filmet is megnézhetett volna az Olimpia mozgóképszínházban. A mozis Imre ugyanis mindig a tél és a hideg elől menekült be a moziba. Viszont egyszer, mikor a sok-sok nézhetetlen orosz film után megérkezett Zentára a Bal na vodi (Bál a vízen) című, csillogó-villogó hollywoodi produkció, Imre nyáron is állandóan a moziban ült. Aztán, mikor már huszonharmadszor nézte végig a filmet, nem birta tovább és odament Pantelin bácsihoz, a mozigépészhez, és megkérdezte: tessék mondani, hol volt a bálna a filmben, azt sohasem látom...
Ha az aranyhalacska teljesítené nyolcvan kívánságát, mi lenne az első?
– Az örök lét.
