Illemből megiszunk egy-egy sört, majd gyorsan visszasietünk az EU-ba.
A már uniós úton haladva megállapítom, ugyanúgy, mint odahaza, itt is sok a kátyú. Huszonöt évvel ezelőtt, amikor először utaztam saját kocsimmal Magyarországra, már a határnál tükörsima út várt. Öröm volt vezetni.
Ma már kevésbé.
Hatvan évvel ezelőtt, május 9-én, Párizsban Robert Schuman francia külügyminiszter a sajtó előtt felolvasta azt a nyilatkozatot, amelyben felkérte Franciaországot, Németországot és más európai államokat, hogy egyesítsék szén- és acéltermelésüket. Ezt a harmadik világháború kitörésének veszélye miatt tette, és javaslatának lényege egy nemzetek felett álló európai intézmény volt, melynek feladata a szénbányászat és az acélgyártás irányítása, vagyis azoké az ágazatoké, melyek akkoriban mindennemű katonai hatalom alapját képezték. Javaslatával azokhoz az országokhoz fordult, melyek a háború folyamán majdnem elpusztították egymást, s ennek következtében kénytelenek voltak viselni a konfliktus anyagi és erkölcsi következményeit.
Aligha hihető, hogy Schuman akkor tudatában volt annak, hogy ötlete mivé fejlődik, hogy az európai szövetség első alapjait tette le. Ő csak azt szerette volna, hogy ne háborúzzanak többé az emberek.
Később, 1985-ben, az akkorra már EU néven működő szervezet milánói csúcstalálkozóján döntöttek úgy, hogy ezt a napot, azaz május 9-ét Európa napjaként ünneplik.
Természetesen az unióhoz tartozó országokban.
Szerbiában még nem.
De ha majd Szerbia is tagja lesz egyszer az Európai Uniónak, akkor ezt a napot is megünnepelhetjük.
Nekem tetszik, hogy ezt az ünnepet csupán egy héttel előzi meg egy másik ünnep, így a kettőt szépen össze lehetne kötni, annál is inkább, mert közötte van Szent György napja (Đurđevdan) is.
Micsoda ünnep lesz majd!
Alig várom.
Komolyra fordítva a szót, és kissé körülnézve a szomszédos országokban, de nemcsak ott, felteszem magamnak a kérdést, hogy ünnepelhetek-e majd, miután Szerbia is az EU tagja lesz?
Először is, lesz-e miből ünnepelnem?
Kollégám meséli, aki nemrég volt Szlovákiában, hogy a csatlakozás nem igazán hozott jólétet az ott élő embereknek, de ugyanez elmondható Magyarországról és Romániáról is. A gazdaságot és a mezőgazdaságot teljesen tönkretették. Ott például, ahol az emberek százai, ezrei éltek a cukortermelésből, ma egy szál cukorrépát sem vetnek. A cukorgyárakat privatizálták. Megvette valamelyik nyugati cukorgyáros, de nem azért, hogy helyben folytassa a termelést, hanem azért, hogy a gyárakat bezárja és az ott élő, munka nélkül maradt embereknek a saját cukrát árulja.
Számtalan ilyen példa volt Magyarországon is, Romániában is.
És Szerbiában is, pedig még nem is tartozunk a Nagy Családhoz.
Az EU-val kapcsolatban olvasom: „Minden ország, amely demokratikus úton dönt az Európai Unióhoz történő csatlakozásáról, elfogadja annak alapvető, a békét és a szolidaritást hirdető értékeit. Ezek az értékek szabnak irányt a gazdasági és társadalmi fejlődésnek, mely a környezetvédelemre és a régiókra vonatkozó kérdéseket is szem előtt tartva a polgárok számára megfelelő életminőséget biztosít.”
Igen, de mi az a megfelelő életminőség?
Egy német számára nem ugyanaz, mint mondjuk egy roma számára.
Az igények nem ugyanazok.
Egy osztrák barátom, aki szintén újságíró, kétségbe van esve, ha nem keresi meg a havi nyolc-tízezer euróját. Én pedig örülök, ha havonta összekaparok ötszázat.
A szlovákiai magyar szabadúszó újságírónak sem örül a felesége, ha ezerkétszáz eurónál kevesebbet visz haza.
És ez nemcsak az én szakmámra mondható el, hanem valamennyire.
Mindez valószínűleg azért történik, mert itt, Szerbiában az emberek többsége másképpen viszonyul a munkához, mint a fejlett országokban. És másmilyenek a munkaszokások is.
Ismert az a történet, amikor az amerikai turista a naplementében gyönyörködő halásztól megkérdezi, hogy mivel jár halászni. Egy kis bárkára mutat.
– Azzal.
– Miért nem veszel egy nagyobbat?
– Miért vegyek?
– Hogy több halat fogjál.
– Mért fogjak több halat?
– Azért, hogy vehessél egy halászhajót, amivel még több halat foghatsz, majd még egyet, végül egy egész flottát. És ha mindez megvan, építhetsz egy halfeldolgozó gyárat, pazar házat magadnak, amelynek teraszáról nézheted a tengert, gyönyörködhetsz a naplementében.
A halász türelmesen végighallgatja az amerikai turistát, és csak ennyit mond:
– Uram, én most is ezt teszem.
Ha majd tagjai leszünk az uniónak, valószínűleg sokkal keményebben kell dolgozni a békés megélhetéshez. Sokan azonban nem elégszenek majd meg a békés megélhetéssel, hanem egyik napról a másikra az életszínvonalnak azt a szintjét szeretnék elérni, amilyen az unió fejlett országaiban van. És közülük nagyon sokan majd ebbe rokkannak bele. És az eddigi értékrendek is felborulnak, újakat kell felvenni, ami egyáltalán nem lesz könnyű.
De, ahogy az Európa napjával kapcsolatos írásokat olvasom, arra a következtetésre jutok, hogy minderre még van bőven időnk. Mert: „Európa integrációja nem egy nap, de nem is néhány évtized alatt fog megvalósulni. Hiányosságokat még nagy számban találhatunk, és nyilvánvaló tökéletlenségekre is van példa. A második világháborút követően útnak indított terv még mindig nagyon friss. A végső cél: olyan Európát építeni, amely tiszteletben tartja az ott élő valamennyi nép szabadságát és identitását, ugyanakkor valamennyi polgára szolgálatában áll.”
Nemes célkitűzés.
Remélem, unokáim már élvezhetik.
