A legutóbbi, 2008-ban végzett felmérés szerint Szerbia lakosságának csaknem 80 százaléka hiszi még ma is, hogy a homoszexualitás betegség. Május 17-e a homofóbia elleni küzdelem napja. Ezen a napon távolította el ugyanis az Egészségügyi Világszervezet a homoszexualitást a mentális betegségek listájáról. Szerbiában ezt a döntést csak két évvel ezelőtt, 2008. május 14-én hozta meg a Szerb Orvostársaság. A homofóbia elleni küzdelem világnapján a Labris – A leszbikusok jogaiért küzdő szervezet – két aktivistájával, Dragana Vučkovićtyal és Marija Savićtyal beszélgettünk.
Szerbia a környező országokat figyelembe véve az utolsók között fogadta el a diszkrimináció-ellenes törvényt, méghozzá egy évvel ezelőtt. Azóta nagyon kevés idő telt el, mégis kíváncsi lennék arra, történt-e bármilyen változás azóta, annak tudatában, hogy ugyancsak tavaly, már a törvény elfogadása után, gyakorlatilag megtiltották, hogy Belgrádban megtartsák a Büszkeség-napi felvonulást.
Marija: A tavalyi év specifikus ebből a szempontból. A Büszkeség-napi felvonulás szervezésekor egyáltalán nem gondoltuk, hogy sok minden változott volna az a néhány hónap, vagyis március és szeptember között. Ki is derült, hogy még mindig jelen van a diszkrimináció és az erőszak sokféle formája. Ez pedig nemcsak a társadalom, a polgárok irányából, hanem az állami intézmények felől érkező jelzés is, amely alapján levonható a következtetés, hogy még nagyon sok a tennivaló.
Dragana: Tény, hogy a törvény elfogadása előtt nagyon sok nehézséggel néztünk szembe, és az is tény, hogy a legnagyobb munka most vár ránk, amikor a törvényt a gyakorlatba akarjuk átültetni. Az emberek félnek, nem beszélnek arról, ha diszkrimináció éri őket, félnek az intézmények reakciójától, hiszen akkor automatikusan fel kell vállalniuk, hogy nekik más a szexuális beállítottságuk. Ezt azonban a mai napig nagyon kevesen teszik meg. A diszkriminációt emellett nagyon nehéz bebizonyítani.
Melyek azok a problémák, amelyekkel egy homoszexuálisnak minden nap meg kell küzdenie?
Marija: Mi még mindig egy zárt és homofób társadalomban élünk. A mindennapi életben tapasztaljuk, de a felmérések is azt mutatják, hogy Szerbia polgárainak nagy része a mai napig meg van győződve arról, hogy a homoszexualitás betegség. Amennyiben a homoszexuálisokat ért bántásról beszélünk, akkor meg kell említenünk a legkisebbnek tűnőt is, vagyis a megmosolygást, kinevetést, majd a szurkálódást, de nagyon sok esetben erőszakról is beszélhetünk, és ebben az esetben a lelki terror mellett a fizikai bántalmazást értem. Sajnos azt kell mondanom, hogy ez is mindennapos.
Vannak-e valamilyen konkrét adatok a homoszexuális társadalmat ért erőszakra vonatkozóan?
Dragana: A legutóbbi felméréseink azt mutatják, hogy a homoszexuálisok kétharmadát éri valamilyen diszkrimináció illetve erőszak. A pszichológiai, fizikai, szexuális erőszakról egyaránt beszélünk. Azonban mindössze 8-9 százalékuk tesz erről feljelentést a rendőrségen. Viszont húsz évvel ezelőtt nem beszéltünk a családon belüli erőszakról, nem azért mert akkor nem volt, hanem mert nem merték felvállalni. Mára ez kezd megváltozni, és hiszem azt, hogy a homoszexuálisok esetében is így lesz.
Ha a diszkriminációról beszélünk, azzal is meg kell küzdenie annak, aki tudja, hogy a saját neméhez vonzódik, és hogy ezt előbb magával, majd pedig környezetével is elfogadtassa. Hogyan reagálnak a szülők ezekre a bejelentésekre?
Marija: Mi még mindig az úgynevezett „coming out” angol kifejezést használjuk ezekre az esetekre, vagyis, hogy hogyan közöljük a szexuális orientációnkat elsősorban magunkkal, majd a családtagjainkkal, szüleinkkel. Az érintettek legnagyobb hányada soha nem mondja el a szüleinek, hogy a saját neméhez vonzódik, a legjobban tőlük titkolják ezt el. Nem tudok ezzel kapcsolatban tanácsot adni, ugyanis ez annyira individuális döntés, hogy nincs rá recept. Én csakis a saját esetemről tudok beszélni, illetve a leszbikusokkal való munkánk során tapasztalt esetekről, amelyek azt mutatják, hogy teljesen különbözhet a szülő reakciója. Minden feltétel nélkül elfogadhatja – ahogy az én esetemben is történt –, de sajnos olyan esetekről is tudunk, amikor kitagadták az egyént a családból, kirakták az utcára és megvontak tőle minden anyagi támogatást, aminek komoly következményei is lehetnek. Azonban, ami szintén fontos ezzel kapcsolatban, hogy ezeket a dolgokat elmondjuk, őszintén nyilatkozzunk róla a hozzánk legközelebb állóknak, mert pszichikailag van erre szükségünk, hiszen megszűnünk hazugságokban élni, ami nagyon nagy megkönnyebbülést jelent.
Könnyebb vagy nehezebb a leszbikusok helyzete a homoszexuális férfiakétól?
Marija: Úgy gondolom, hogy mindenképpen más, de semmiképp sem könnyebb vagy nehezebb a leszbikusok vagy a meleg férfiak helyzete a mindennapokban. Diszkrimináció és erőszak éri mindkét felet. Annyi talán a különbség, hogy a leszbikusokat a közvetlen környezetük, ismeretségi körük zaklatja jobban, míg a férfiak esetében többször fordul elő, hogy utcán éri őket a támadás. Viszont ez sem törvényszerű, úgy gondolom, hogy mindkét populáció nehéz helyzetben van.
Kevés a homoszexuálisok érdekeit védő szervezet az országban. Hol tudják elérni a Labrist és miben tud a szervezet az egyénnek segíteni?
Marija: Mi nyitottak vagyunk, bárki fordulhat hozzánk segítségért, igaz, hogy elsősorban nőknek, vagyis leszbikusoknak adunk tanácsot, de természetesen férfiakat sem utasítunk vissza. A pszichológiai tanácsadás mellett jogi tanácsadást is végzünk, mindezt ingyen. Nagyon kevés gay és leszbikus jogokat védő egyesület van az ország területén, Vajdaságban van még egy rajtunk kívül, az Újvidéki Leszbikus Szervezet, de Šabacon a Duga szervezettel le is zárul ez a lista.
