Május sorsdöntő hónap a diákseregnek, és legalább annyira meghatározó a szülőnek, meg a társadalomnak is. Nem mellékes, merre indul a gyerek, mi lesz belőle: tanul-e tovább, s ha igen, jó szakember, értelmes felnőtt, vagy semmihez sem értő diplomás lesz belőle. Az sem mindegy, mit tanul, az sem, hogy hol, az sem milyen nyelven. Mert ha az égadta világon senkinek sem lesz szüksége szaktudására, akkor kár volt az igyekezetért, ha messzeföldön tanul, vajon visszatér-e szülőföldjére, és ha már nem tanul anyanyelvén, milyen emberré válhat, nyelvi hontalanságra ítéltetett-e.
Megannyi kérdés, jóval kevesebb határozott és megnyugtató válasz. Annál több szép gondolat, elbocsátó szép üzenet a ballagó nyolcadikosoknak és a középiskolát végző diákoknak, akik ténylegesen most döntenek sorsukról, anélkül, hogy a jövőbe láthatnának. Közvéleménykutatási adatok tanulsága szerint a végzősök mintegy kétharmada az utolsó pillanatig bizonytalan a hova tovább kérdésében, s ebben a kisebbségi tagozatok diákjai sem képezhetnek kivételt, annál inkább, mert nekik a többségi nemzethez tartozó diáktársaiknál egy döntéssel többet kell meghozniuk, azt, hogy anyanyelvükön tanulnak-e tovább, vagy sem. A nagyfokú határozatlanság mindenesetre nem egynemzedékes sajátosság, nem is korunk rákfenéje, hanem egyszerűen a régóta tartó szerbiai kilátástalanság, bizonytalanság, a perspektíva hiányának a következménye.
Nehezebb megmagyarázni, hogy például a magyar nemzetiségű pályaválasztó diákokat ez miért bizonytalanítja el még inkább többi társuknál. Találgatni lehet, de tény, hogy a magyar tanulók évek hosszú során át nagyobb számban hagyják abba a továbbtanulást az általános iskola befejezése után, vagy választják a hároméves középiskolát a négyéves helyett, és a főiskolát az egyetem helyett. Kishitűség, az önbizalom hiánya? Bármi is legyen az ok, ennek az a következménye, hogy a vajdasági magyarság egyre iskolázatlanabb, ráadásul jóval iskolázatlanabb a többi vajdasági lakossághoz viszonyítva. A többségi nemzet 14 százaléka helyett például a vajdasági magyarok jóval a 10 százalék alatti arányban vannak jelen a felsőoktatásban. Ez akkor is baj, ha pozitív előremozdulások történtek az utóbbi években az egyetemi karokon dolgozó magyar ajkú tanároknak, kutatóknak, a Felsőoktatási Kollégiumnak, stb. köszönhetően. Siralmas ugyanakkor a helyzet, ha az alacsonyabb képzettségűeket vesszük figyelembe, azt, hogy felnőtt korában mennyi vajdasági magyar nő kényszerül házaknál takarítani, vagy férfi festeni-mázolni, nemcsak munkahely és szerb nyelvtudás híján, hanem elsősorban szakképesítés hiányában.
Pedig az ő ballagásuk is egykoron egyszerre szívmelengető és szívszorongató lehetett, mint az idén ballagóké, aztán úgy alakult, hogy maradtak, vállalták szülőföldjüket minden szépségével és hiányosságával együtt, és a társadalmi ranglétrán bizony nem sikerült magasra kapaszkodniuk. Akik elmentek, zömmel jobban jártak. Így tartja legalábbis a közvélemény, s így gondolja a ballagók egy nem elhanyagolható része most is. Döbbenetesen hangzik, hogy a szabadkai tehetséggondozó gimnázium egyik magyar osztályának idei végzős tanulói közül csupán hárman nyilatkoztak úgy, hogy itthon folytatják tanulmányaikat! A többiek a külföld gondolatával kacérkodnak, s jó részük nyilván már őszre Magyarországon kezdi meg tanulmányait. Ha elmennek, félő vissza sem jönnek, bár senki sem szavatolja, hogy az itthon kitanult szakembereink is itthon maradnak. Gábrity Molnár Irén, a Magyarságkutató Tudományos Társaság részéről számos tanulmányt készített erre a témára, a lesújtó adatok között szerepel az a korábbi megállapítása, hogy a vajdasági magyar közösség évente kb. 300 diplomás értelmiségiről kénytelen lemondani, akik Magyarországon vagy más országban keresnek maguknak egzisztenciát és nem a vajdasági magyar értelmiség utánpótlását szolgálják. Sokan azt hinnénk, hogy a gazdasági válság hatására mérséklődött az elvándorlási kedv, ám a tehetséggondozó ballagói az ellenkezőjéről győztek meg bennünket.
Viszont továbbtanulni itthon is van elegendő hely: a mintegy 80 000 végzős nyolcadikosra 86-87 000 férőhely vár a szerbiai középiskolákban (ebből 4100 tehetséggondozó vagy művészeti középiskola, 21 százaléka gimnázium, 54 százalék négyéves középiskola), a végzős középiskolásokra pedig csaknem 21 000 államilag finanszírozott szabad hely az egyetemi karokon, és mintegy 6600 férőhely a szakfőiskolákon. Ezzel folytatódik a korábbi évek gyakorlata, az állam nem csökkenti, hanem jelentős mértékben támogatja a fiatalok továbbtanulási kedvét. A baj ott kezdődik, hogy nem tudja itthontartani őket. Az alig egy-két hónapja végzett közvéleménykutatási eredmény szerint a szerbiai hallgatók 70 százaléka gondolkodás nélkül vándorolna ki külföldre, ha erre módja lenne. A szerb kormány nevében különösen Božidar Đelić alelnök foglalkozik a kérdéssel, egyelőre magasabb bérezéssel és lakás biztosításával igyekszik felvenni a harcot az „agyelvándorlás” ellen. Hasonló félénk lépések történtek az Újvidéki Egyetemen is, ahol eddig elsősorban az ott dolgozó fiatalok egzisztenciális szükségleteit igyekeztek hatékonyan rendezni. Félő azonban, hogy mindez kevés ahhoz, hogy megakadályozzák az elvándorlást, sőt, hogy visszacsalogassák a már elvándoroltakat. Mert miért menekülnek az emberek – szakképzettek és szakképzetlenek egyaránt – Szerbiából? Nem (csak) azért mert kicsi a fizetésük és nincs lakásuk. Sokkal inkább azért, mert nincs munkájuk, de még kilátás sem az elhelyezkedésre, vagy szakmai haladásra. És a fiatalok miért igyekeznek külföldi tanulni? Mert úgy gondolják, hogy ott egyfelől színvonalasabb oktatásban részesülnek, másfelől, ha már ott szereznek diplomát, talán nagyobb eséllyel helyezkedhetnek el ugyanott. Szerbiában viszont a gazdaság alig-alig pislákol, ha némi pénz bejön az országba, azt elsősorban nem új munkahelyek nyitásába ömlesztik, hanem a meglevő bürokratikus rend, az államapparátus fenntartásába. Nem véletlen, hogy ha hazatér valaki, az vagy vállalkozásba fog, vagy politikussá lesz, esetleg mindkettővel foglalkozik. Ez megtehető, erre van lehetőség, a fizetség is elfogadható, az ingatlan pedig a külföldihez viszonyítva olcsó.
Szerbiában pedig továbbra sincs választás. A szakképzettek mindaddig el fognak vándorolni, amíg a megélhetési feltételeiket itthon nem találják meg. S mindegy, hogy a többségi vagy a kisebbségi nemzeti közösséghez tartoznak. Más kérdés, hogy az elvándorlás sokkal fájóbban érinti a kisebb nemzeti közösségeket, mint a nagyobbakat. Talán ezért is nézzük nagyobb féltéssel a ballagó gyerekeinket, mint mások.
