Erre a törvényre az égvilágon semmi szükség nem volt – írja a legismertebb magyarországi baloldali napilap egyik legismertebb kommentátora. Persze, a magyar Országgyűlés Trianon-emléknapot megszavazó törvényéről van szó.
Kétségtelen, mond valamit az ember. Mert nézzük csak meg! Hát most olcsóbb lett a sör? Nem. Lett ettől több munkahely, vagy nőtt a fizetés? Nem. Javult az életszínvonal, több lesz a termés a földeken, vagy kisebb az áradás a folyók mentén, egyáltalán, boldogabbak lettünk most ettől, mint eddig voltunk? Nem, nem, nem. A képlet tehát világos: az égvilágon semmi konkrét haszon nem származik belőle, tehát az égvilágon semmi szükség nem volt rá.
Nem tudom, mennyire (pontosabban tudom: semennyire) testközeli élmény az egy átlagos anyaországi számára, hogy a hadseregbe érkezve katonatársai megkérdezik tőle: „Te magyar vagy? Mit keresel itt? Miért nem a magyar hadseregben szolgálsz?” Százezrek, talán milliók élménye ez, talán még ma is. Vagy, hogy a Szerbia központi részéből Vajdaságba érkező vendégkislány elkerekedett szemmel csodálkozik azon, hogy itt magyarok élnek, és az iskolában magyar nyelven folyik a tanítás. Ma, 2010-ben. De persze vannak durvább példák is. Megtörténhet, hogy a saját nevedet olyan írásmódban és helyesírással látod viszont, hogy kevésbé szerencsés esetben el sem tudod olvasni, előfordulhat, hogy az utcán megvernek csak azért, mert magyarul beszéltél, nem is olyan nagyon régen még magyar ember lőtt magyar emberre egy délszláv konfliktusban, ma pedig megfoszthatnak szülőfölded állampolgárságától, ha deklaráltan magyarnak vallod magad.
A példák persze vég nélkül sorolhatóak, de mind ugyanazt akarja bizonyítani: Trianon, és annak következményei a mai napig, számtalan és közvetlen módon kihatnak életünkre, mindennapjainkra, boldogulásunkra. Méghozzá válogatás nélkül, azoknak az érintett magyaroknak az esetében is, akik ezt, bármilyen oknál fogva, de nem hajlandók elismerni, még önmaguknak sem. Más kérdés, hogy az idők folyamán megtanultunk ezzel élni, mert a túlélés törvénye ezt diktálja. Nem kérem, nem fetrengünk magatehetetlenül a kínokban, élünk és túlélünk, de a következményeket érezzük.
És vajon ez a Trianon-emléknap most enyhít valamit is ezeken a következményeken, hátrányos megkülönböztetéseken, atrocitásokon? Nem, még csak azt sem, önmagában semmit. Hát akkor mi értelme, mi „szükség volt rá”?
Hát, talán csak annyi, hogy végre van egy nap, amikor nevén nevezzük a gyereket. Nem sütjük le zavartan a szemünket, vagy legalább megpróbálhatjuk nem lesütni zavartan a szemünket, ha megkérdeznek bennünket, magyarként mit keresünk itt, a Földnek ezen a pontján, és nem szégyenkezünk azért, amiért mindenkinek szégyellnie kellene magát, csak épp nekünk, áldozatoknak nem. Saját önbecsülésünkben segíthet, de ez már nem az Országgyűlésen és nem az emléknapon múlik, hanem kizárólag rajtunk, csak a lehetőséget kaptuk meg rá. Az meg aztán végképp nem világos, hogy ha lehet emléknapja a kommunista diktatúrák és a holokauszt áldozatainak, országos szinten megünnepelt napja a Tisza élővilágának, a rejtvényfejtőknek, a magyar–lengyel barátságnak, az ejtőernyősöknek és a méheknek, akkor miért ne lehetne egy napon azt ünnepelnünk, hogy magyarok vagyunk, és ezen az alapon összetartozunk, bárhová is vetett bennünket a sors és a politika?
Úgyhogy a fent idézett cikk(részlet) megírására, azt hiszem, az égvilágon semmi szükség nem volt. Persze nyilván vannak olyanok is, akik úgy hiszik, ennek a cikknek a megírására sem. Nekik csak annyit mondhatunk: veletek is összetartozunk. Mert erről szól ez a mai nap.
