(Fotó: Beta/AP)
Sokan kételkedve fogadták a döntést, amikor a Dél-afrikai Köztársaságnak ítélték oda a 2010-es futball-világbajnokság szervezési jogát – messze a legszegényebb kontinensen van, az ország közbiztonsága enyhén szólva is hagy némi kívánnivalót maga után, és még sorolhatnánk. Mások örültek, hogy végre valami jut ennek a földrésznek is. A bajnokságnak még nincs vége, így a zárszámadás várat magára, a szervezésről és a közbiztonságról sem mondhatunk véglegeset (eddig kiraboltak néhány újságírócsoportot, betörtek hotelszobákba, de a helyi jelentések szerint a nagy katonai jelenlétnek köszönhetően nagyrészt rendben zajlanak a dolgok).
Ez a legfelületesebb megközelítése az eseményeknek. A valóság valahol mélyebben lehet, ha azokra gondolunk, akik örültek az afrikai vébének. Az tényleg jó, hogy ezt a kontinenst is végérvényesen befogadta a futball-közösség, de a labdát és a Vuvuzelát (darázskürtöt, ha úgy jobban tetszik) nem lehet megenni. Futballünnep ide vagy oda, Afrika még mindig az a kontinens, ahol a nemzetközi szervezetek adatai szerint alultápláltság következtében évente hatmillió gyerek hal meg az ötödik szülinapja előtt, ahol három másodpercenként a szegénység vagy az AIDS áldozata lesz egy gyerek. Az afrikai kontinensen élő 900 millió ember több mint fele szenved olyan betegségben, aminek a szennyezett ivóvíz az okozója, és ugyanennyien vannak, akik kevesebb mint napi egy amerikai dollárból élnek.
És még sorolhatnánk: az AIDS következtében elárvult utcagyerekek, a nyomor, a politikai tenni nem akarás, a korrupció, az emberkereskedelem. Ilyen ma is Afrika (azért különbséget kell tenni az arab területek és Fekete-Afrika között, az utóbbi sínyli meg sokkal inkább a hétköznapokat). Egy ilyen kontinensen kellene valahogy az embereknek egy élhetőbb jövőt biztosítani.
A foci és a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) nem fog csodát tenni. Afrika vagy nem, a tévéközvetítések jogából befolyó pénz, a reklámok nem elsősorban a szervező országot illetik. Így pedig még kérdésesebb, hogy milyen javulást hoz, ha egyáltalán, egy ilyen jellegű rendezvény megszervezése.
A sport csodákra is képes lehet. Látszólag egy egész országokat is megváltoztathat – például az 1995-ös rögbi világbajnokság a Dél-afrikai Köztársaságban –, reményt adhat rengeteg gyereknek – csak gondoljunk a brazil vagy az argentin nyomornegyedekhez kapcsoló történetekre, és azokra, akiknek csak a sport adott kiugrási lehetőséget. Azzal, hogy fejlesztik a (sport)létesítményeket – nem csak Dél-Afrikáról van szó –, lehetőséghez juthatnak a helyiek, amivel élni lehet.
Hogy mi történik majd 4-5 vagy 10 év múlva a most épített vagy felújított stadionokkal, elsősorban az afrikaiakon múlik. Remélhetőleg sok olyan gyerek játszik majd bennük, akik ma focicsuka nélkül kergetik a labdát a porban, sokszor éhesen. A kontinens gondjait azonban ez semmiképp sem oldja meg, de ha jól osztják le a lapokat, lehet hogy számszerűen is kimutatható lesz valamilyen mértékű fejlődés. De akkor is csak a Dél-afrikai Köztársaságban, esetleg. Meg merem kockáztatni, hogy emberek milliói élnek a kontinensen, akiknek fogalmuk sincs, hogy egy hónapig az egész világ Afrikára figyel. Nem a fent említett adatok, hanem a foci miatt. Mondjuk Malawiban vagy Szomáliában ettől még nem fogják jóllakottnak érezni magukat az emberek.
A világhálón ráakadtam egy ghánai ember mondataira. A vébén Szerbiát legyőzve továbbjutó ghánai csapat már lehet, hogy erőn felül teljesített. A hétköznapjaikra azért még érvényesek Amoakohene Dennis gondolatai, amelyek szerintem sok, más kontinensen élő embernek is ismerősek lehetnek: „Azok az emberek, akik segítségét ígértek, ugyanazok, akik gyilkolnak bennünket.
A vezetőink nem gondolnak ránk. A vezetőink nem törődnek velünk. Afrika azért szegény, mert a vezetőink közönségesek, szegényes gondolkodásúak.
Hazug ígéretekkel jutnak hatalomra, és abban a pillanatban amikor magas pozícióba kerülnek, megfeledkeznek azokról, akiknek a segítségével oda jutottak.
Nem arról van szó, hogy nem tudjuk megválasztani a megfelelő vezetőinket.
A gond az, hogy mindannyian egyformák, és Afrika ezért marad szegény.
Afrika annak ellenére szegény, hogy anyagi javakban dúskál. A gond az, hogy nincsenek olyan vezetőink, akik segítenének nekünk.
A hazámban például a legtöbb vezetőnek nyolc-tíz kastélya van, nagy nemzetközi és hazai vállalatai, míg a falusi szegényeknek tiszta ivóvizünk sincs.
Az elnök és a miniszterek gyerekei nagy palotákban élnek, a gyerekeiket külföldön iskoláztatják, holott nagyon sok gyerek otthon marad mert a szüleik nem tudják az általános iskoláztatásukat sem pénzelni.
A minisztereknek és a magas beosztásban lévő embereknek medencéjük van. Míg ők pazarolják a vizet, másoknak nincs tiszta ivóvizük...”
