A politikai gyilkosságot egy távoli ország börtönéből rendelték meg. A megrendelő saját országának egyik legismertebb politikai vezetője volt, az áldozat egykori legközelebbi munkatársa, jelenleg szintén az ország egyik legismertebb politikai vezetője. További részletek is ismertek. Tudni például, ki vállalta el a megbízatást. Az ország egyik, a maga kategóriájában szintén az ismertek közé tartozó, jelenleg szökésben levő bűnözője, aki meg egyik legmegbízhatóbb emberét (értsd: bérgyilkosát) állította volna rá erre a „munkára”. Ennek az lett volna a dolga, hogy először a szomszédos ország fővárosában tegyen el láb alól valakit (hiába, sok a munka, kevés a jó szakember), majd a külön erre a célra felállított csapat illegálisan átcsempészte volna őt a határon, hogy a tervezett politikai merényletet is végre tudja hajtani. Ennek sikeres elvégzése után a főnöke terve az volt, hogy őt magát is megöleti, hogy ne maradjon nyom. Csakhogy hiba csúszott a számításba, a szomszédos országban elvégzett munka nem volt tökéletes, az áldozat élve maradt, a merénylőt meg elfogták.
Tiszta Hollywood. Tényleg, ezzel a forgatókönyvvázlattal már jó eséllyel lehetne kopogtatni valamelyik ottani produceri irodában.
Az egyik, ilyen esetekben törvényszerűen felmerülő kedvenc kérdés persze az: kinek jön ez jól? Ki szivárogtatta ki az információt (vagy dezinformációt), milyen céllal, kinek lesz most az egész dolog szellőztetéséből politikai haszna, és kinek kára, milyen összefüggések és érdekszövetségek húzódnak meg a háttérben, amelyről nekünk, balga fogyasztóknak sejtelmünk sincs, mert csak a látványos végterméket rakják elébünk? És persze nyilván vég nélkül születnek is majd a válaszok, különböző összeesküvés-elméletek derülnek ki, újabb bombasztikus részletek látnak napvilágot. Egy nyertes azonban egészen biztosan máris van, és ez a sajtó. Ennél jobb téma, főleg a nyári uborkaszezonban, már tényleg nem kell. Rá is taposott mindenki, padlógázzal.
A másik, talán komolyabb kérdés az, mennyire hihetjük el mindazt, amit ezzel kapcsolatban a sajtóban olvasunk. És kétségtelen, valami valóságalapja van is a történetnek, hisz komoly(nak tekintett) állambiztonsági szervek foglalkoztak a kérdéssel, sőt állítólag tőlük ered az információ, hatszáz rendőrt mozgósítottak az érintett párt egyik politikai nagygyűlésén, és persze a már említett sikertelen merényletet is kész tényként kell kezelnünk. Szóval ebből a szempontból nézve is olyan, mint általában minden jól fogyasztható sztori: a valóság keveredik a fikcióval, és nem lehet pontosan tudni, hol a határ a kettő között.
A teljes történet, minden részletével együtt, már nehezen hihető. Legalább két okból. Az egyik a kiindulópont. Azt kellene ugyanis elhinnünk, hogy ma, amikor a kémműholdakkal teleaggatott világűrből nyugodtan megszemlélhető, hogy merre mászik a hangya a falon, és a világ bármelyik pontjáról lehallgatható a világ bármelyik pontján lezajló telefonbeszélgetés (persze a megfelelő technika birtokában), tehát hogy ma, a nyugati civilizáció egyik központja jól őrzött börtönének egyik cellájában ülő rab jókedvűen szervezget egy merényletet, miközben az őrök békésen szundikálnak. Hát... aki akarja, beveszi. A másik ok épp a részletek ilyen pontos ismerete. Mindent tudni, ki, hol, kit, miért, hogyan, még azt is, milyen fegyverrel. Így dolgoznának a profi bérgyilkosok, előtte meghányják-vetik a dolgokat a sajtóban? Az embernek óhatatlanul az az érzése támad, ha vannak ennek a szakmának igazi profijai (és persze, hogy vannak), akkor azok mindezt olvasva jókat derülnek magukban, majd legyintenek egyet.
És persze végül azért azt is el kell ismernünk: olyan országban élünk, amelynek nem is olyan régen meggyilkolták a miniszterelnökét. Hasonló módon, hasonszőrűek. És akkor most mi legyen a végső konklúzió?
Nehezen hihető, de nem hihetetlen.
