Amikor szombat éjszaka Zimonyban a városi autóbuszon eddig két ismeretlen, arcát csuklya mögé rejtő fiatalember vasdorongokkal összeverte Teofil Pančićot, a Vreme szerb nyelvű hetilap újságíróját, a teli autóbuszból senki sem sietett az áldozat segítségére. Egy idő után nemcs ak az elkövetők menekültek el, hanem az utasok is elhagyták a tetthelyet, így nem tudtak tanúként adatokkal szolgálni a helyszínre érkező rendőröknek. A rendőrséget egyébként szintén magának Pančićnak kellett kihívnia, sem az utasok, sem a sofőr nem tette ezt meg. Felmerül a kérdés, hogy valóban ennyire elhidegült volna a szerbiai társadalom? Ennyire érdektelenek vagyunk, ha szemünk láttára bántalmaznak egy másik embert? A témával kapcsolatban felmerülő kérdésekről prof. dr. Žarko Trebješanin pszichológussal , többkötetes szerzővel, a Belgrádi Egyetem Gyógypedagógia Karának tanárával beszélgettünk.
– Elsőre szinte bárki azt mondaná, hogy ez az érdektelen magatartás csak a szerbiai társadalomra jellemző. Ez így azonban nem igaz. Az Amerikai Egyesült Államokban szociológusok és pszichológusok már több évtizeddel ezelőtt elvégeztek egy kísérletet, és rájöttek, hogy ha valakit megtámadnak, és az áldozat körül nagyon sok ember van, akkor sokkal kisebb az esély arra, hogy valaki a megtámadott segítségére siet. Mindenki azt hinné, hogy minél többen vannak egy megtámadott közvetlen közelében, annál többen sietnek majd a segítségére. Ennek pont ellenkezője igaz: minél kevesebb a szemtanú, annál többen fognak segíteni. Ha sokan vannak a megtámadott körül, akkor senki nem érzi magát érintettnek, senki sem érzi úgy, hogy pont neki kellene közbelépnie, mindenki a másik reagálására vár, így a végén senki sem avatkozik közbe. Ha kevesen vannak a megtámadott közelében, akkor felébred a segíteni akarás érzése, a szemtanúk felelősnek érzik magukat. A tömegben elveszik a személyes felelősség érzése. A Pančić elleni támadást illetően különösen fontos, hogy az áldozat újságíró. Természetesen egy megtámadott személy esetében sem szabad eltűrni az erőszakot, ugyanakkor külön súlya van, ha az áldozat újságíró, kijelentésemet még a büntetőtörvénykönyv is alátámasztja. Ha az állam és az illetékesek eltűrik az újságírók elleni erőszakot, az a demokrácia végét jelenti. Ha a szabad és kritikus gondolkodást pofonokkal fojtják el, akkor a totalitarizmus legsötétebb korszaka kezdődik el. A rendőrségnek, az államügyészségnek és a bíróságnak mindent meg kell tennie az elkövetők azonosítása, illetve megbüntetése érdekében, ellenkező esetben úgy tűnhet, hogy az állam támogatja az újságírók elleni támadásokat.
Az utóbbi egy évben ismét egyre több újságírót fenyegetnek meg, az elmúlt években több szerbiai újságírót is ért fizikai támadás, az utóbbi húsz évben pedig három újságírót gyilkoltak meg országunkban. Az elkövetőket vagy soha nem azonosították, illetve fogták el, vagy ha igen, akkor csak enyhe büntetést rótt ki rájuk a bíróság. Milyen következménye van ennek az enyhe fellépésnek?
– Ebben rejlik a veszély. Természetesen világszerte történnek újságírók elleni támadások, ugyanakkor Szerbiában az a kétségbeejtő, hogy sem a fenyegetéseket, sem a gyilkosságokat nem szankcionálta senki. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ez azt eredményezi, hogy egyesek ezt felszólításként fogják fel a megkezdett gyakorlat folytatására. Hiszem, hogy amennyiben az utóbbi húsz évben meggyilkolt újságírók gyilkosait elfogták, illetve elítélték volna, akkor ma sokkal kevesebb fenyegetést, megfélemlítést kellene elviselnie az újságíróknak. Ebben a kérdésben nem fogadhatjuk el a toleranciát, még az újságírók megtámadásának a gondolatát is ki kell irtani.
Pančićot kritikus hangvételéről ismerjük. Nemcsak az államhatalmat, a politikumot veszi górcső alá, hanem a szerb társadalmat is. Mivel eddig szinte mindig a legkritikusabb hangvételű, az állam és a társadalom hibáira rámutató újságírókat érte támadás Szerbiában, jogosnak tűnik a kérdés, hogy társadalmunk képtelen elviselni a kritikát saját számlájára? Illetve: mennyire tudjuk elfogadni a nálunk eltérő módon gondolkodókat, mennyire toleráljuk a másságot?
– Társadalmunk egyik fő problémája valóban a tolerancia hiánya, ez a megállapítás Pančić esetében a legszörnyűbb módon nyert alátámasztást. Sokkal többet kellene népszerűsíteni a toleranciát, megtanulni elfogadtatni a másként gondolkodókat. Mindenkinek joga van kritizálni, kinyilvánítani gondolatait, a kritikára pedig érvekkel kell válaszolni, és nem erőszakkal. Nem pofonokkal és vasdorongokkal kell érvényesíteni véleményünket.
Egy nagyon érdekes elméletre bukkantunk az egyik szerb nyelvű internetes kiadvány honlapján, miszerint a Pančić elleni támadás kapcsolatba hozható a Nemzetközi Bíróság csütörtöki véleményével Koszovó függetlenségi nyilatkozatának legitimitását illetően. Lát valami logikát ebben az állításban?
– Igen, érdekes a feltevés, és véleményem szerint még csak nem is téves. A két történet között valóban párhuzamot lehet vonni, bár én sokkal jobban szeretném, ha ez mégsem így lenne. Megtörténhet, hogy a Nemzetközi Bíróság véleménye miatt egyre növekszik az elégedetlenség és az erőszak a szerb társadalomban. Amikor egy társadalomban fokozódik az elégedetlenség, a frusztráció, akkor az emberek haragja, gyűlölete a társadalom legérzékenyebb rétege felé irányul. Ezért nem lepődnék meg, ha a közeljövőben fokozódna az erőszak a különböző kisebbségek képviselői ellen. Gondolok itt a nemzeti, vallási és szexuális hovatartozás alapján kisebbségnek nevezett embercsoportokra.
Rugaszkodjunk el a Pančićot ért támadástól, és ettől függetlenül kérem jellemezze a szerb társadalom pszichoszociális állapotát.
– A társadalom pszichoszociális állapota változékony, a szerbiai társadalmat jellemző állapotokra pedig az előző kérdésekre adott válaszaimból is következtetni lehet. Ahhoz, hogy egy társadalom valóban demokratizálódjon, stabilnak kell lennie az országon belüli helyzetnek. A gazdasági és erkölcsi válságok korszakában mindig fokozódik a feszültség, az elégedetlenség, illetve az erőszak, és a totalitarizmus hívei kezében összpontosul az elnyomóerő.
Mennyire alacsony vagy magas a szerb társadalom „fájdalomküszöbe” az erőszakot illetően?
– Sajnos ez a küszöb még mindig meglehetősen magas. A szerbiaiak valamennyire érzékenyebben reagálnak az erőszakra mint a múlt század kilencvenes éveiben, de még mindig nem lehetünk elégedettek. Az erőszaktűrő küszöbnek sokkal alacsonyabban kellene lennie, ehhez azonban az embereknek is sokkal érzékenyebbnek kell lenniük, még a verbális erőszakot illetően is. Sokat segítene, ha a sajtóban, a tv-műsorokban észlelhető verbális erőszak is csökkenne. Nagyon veszélyes, hogy még a Szerbiai Képviselőház sem mutat példát, és a polgárok a parlament munkájával kapcsolatban is gyakran hallanak erőszakról. Fel kell hagyni az erőszak népszerűsítésével, és a toleranciát kell közelebb vinni az emberekhez.
