A héten sztrájkba léptek a belgrádi Srbolek gyógyszergyár dolgozói, akik elmaradt béreik kifizetését követelik. A Jovica Stefanović – Nini tulajdonában lévő cég tavaly április óta nem fizetett egy dinárt sem a munkásoknak, a nyugdíj-és egészségbiztosítási járulékokról nem is beszélve. A gyár számlája 2008 novembere óta van zárolva. A Függetlenség Szakszervezet szerint a tulajdonos a következőképpen üzletelt: a Srbolek nyersanyagot és árut vásárol a szintén Jovica Stefanović tulajdonában lévő MD Nini vállalattól, a piaci ártól lényegesen drágább, „felfújt” áron, amit előre kifizetett. A kész gyógyszert szintén az MD Nininek adták el, amely ezért az áruért négy és fél éve egyetlen dinárt sem fizetett a Srboleknek. Így az MD Nini feláron értékesíti nyersanyagát, illetve extra nyereséget valósít meg a gyógyszer eladásából, tekintve, hogy azt gyakorlatilag ingyen szerezte be, a Srbolek pedig ott marad nyersanyag és pénz nélkül.
Találomra választottam ezt az éppen aktuális szerbiai példát, de ugyanígy írhattam volna a vajdasági magyar olvasóhoz közelebbit is: Fidelinka, palicsi borpince, tavankúti Medoprodukt és így tovább. A történet lényege nagyjából ugyanaz, mint fent.
Többször leírtuk, csak ismételni tudjuk: a szerbiai privatizációs folyamat kudarcot vallott. 2002-től napjainkig a közel 2300 aukciós vagy tenderes eladásból 563 alkalommal került sor szerződésbontásra. Ennek több oka is van: a tulajdonosok nem fizették az adásvételi ár részleteit, nem tartották tiszteletben a felvállalt szociális programot, nem tettek eleget vállalt beruházási kötelezettségeiknek, vagy pedig engedély nélkül eladták a megvásárolt vállalatok vagyonát. Az említett nyolcéves időszakban a privatizált vállalatokban összesen 187 000-en maradtak munka nélkül, ami azt jelenti, hogy ennyi család maradt egzisztencia nélkül, azaz összesen több mint félmillióan.
A kudarc okait vizsgálva mindenképpen az évtized elejéig kell visszamennünk. A kilencvenes években folytatott látszat-magánosítást követően Zoran Đinđić kormánya komolyan belevágott a tulajdonjogi átalakításba, a komolyabb külföldi befektetések reményében. Miután azonban ezek elmaradtak, kialakult az a koncepció, amely szerint mindegy ki és milyen pénzből vásárolja meg a gyárakat, csak legyen gazdájuk. Erre az elhibázott alapkoncepcióra még rátett egy lapáttal az a 2005-ös törvénymódosítás, amellyel törölték az eladásra szánt vállalatoknak az állam, az állami vállalatok és a közvállalatok irányába felhalmozott adósságait, amivel számos gyár vált vonzóvá. Ennek ismeretében törvényszerű volt, hogy megjelenjenek bizonyos üzletemberek, akik felvásároltak minden olyan vállalatot, amelyből bármilyen hasznot lehetett húzni. Elsősorban két módozatot ismerünk: a gyár eladható termékkel és piaccal rendelkezett, vagy pedig értékes ingatlanjai voltak. A terméket pedig utána kihasználták arra, hogy a Srbolek példáján bemutatott módon kihúzzák a pénzt a gyárból, vagy pedig az ingatlant elzálogosítva hitelt vettek fel, amelyet szintén „átpasszoltak” másik, szintén a tulajdonukban lévő vállalatba.
A tulajdonjogi átalakításnak alapvetően két célt kellett volna teljesítenie: egyrészt olyan új tulajdonosnak eladni a gyárakat, akinek érdeke a vállalatok hosszú távú életben tartása, fejlesztése, a korszerűsítés, piaci terjeszkedés lett volna, ezáltal pedig a nagyobb foglalkoztatás. Másrészt az eladásból az államkasszába befolyt összeget a hatalom felhasználhatta volna infrastrukturális fejlesztésekre, ipari parkok kiépítésére – aszfaltozott utakkal, gáz-, víz- és villanyvezetékekkel –, a vasútvonalak felújítására. Tehát olyan korszerűsítésekbe ruházott volna be, amelyeknek köszönhetően újabb beruházók lettek volna érdekeltek a szerbiai piacon való megjelenésben. A két feltételből egyik sem teljesült. A hírek folyamatosan tönkrement cégekről, utcára került munkásokról, felbontott privatizációs szerződésekről szólnak. A „tekintélyes üzletemberek” néhány év alatt nagyobb vagy legalább akkora kárt okoztak e vállalatokban, mint amekkora kárt az elátkozott előző rendszer csinált évtizedek alatt. Mindent eladtak és elvittek, aminek értéke volt. Az állam szintén nem teljesítette, amit elvártak tőle. A 2001 óta létezett szerbiai kormányokra azok összetételétől függetlenül jellemző, hogy komolyabb vízió nélküli gazdaságpolitikát folytattak. Egyes becslések szerint a privatizációból ezen évek során az államkasszába hárommilliárd euró folyt be, amit vezéreink a szociális béke biztosítására, kampányra, látszattevékenységre költöttek. Hosszú távú beruházások helyett indokolatlanul ösztönözték a fogyasztást, az eladósodást, miközben termelés, értékteremtés nem történt. A nyugdíjasoknak is a kedvükben jártak, tíz év alatt semmit sem tettek a nyugdíjreformok terén, így a legidősebbek kiérdemelt havi juttatásaira a költségvetési eszközökből kell hatalmas összegeket költeni. A Nemzeti Beruházási Terv néven eladott „átverés” keretében művelődési házakat, irodákat meszeltek újra, ami közel sem tekinthető nemzeti jelentőségű beruházásnak.
Az utcára került százezrek pedig mit tehetnek? Tiltakoznak. Van, aki békésen, van, aki a sínekhez láncolja magát, olyan is akad, aki öncsonkításhoz folyamodik. Hogy ezek az emberek hogyan élik túl a mindennapjaikat, miből vásárolnak kenyeret, miből iskoláztatják gyermekeiket, ez látszólag senkit nem érdekel. Egy, a Világbanknak készített jelentés szerint Szerbiában 700 000 ember nem képes alapvető napi szükségleteit kielégíteni, emellett a 15 és 64 év közötti populációnak mindössze 50 százaléka dolgozik.
Az állami vezetők pedig szétteszik a kezüket: nincs pénz, nem tudunk segíteni. Kérdés, hogy a húrt meddig lehet feszíteni? A szakszervezetek forró ősszel fenyegetőznek. És ha a több százezer, egzisztencia, mindennapi betevő nélküli, reményvesztett munkás utcára vonul, ha az a bizonyos kő a kezekből elrepül, ki tudja, mikor és hol áll meg és kit talál el.
