Néhány évvel ezelőtt a Magyar Szó internetes körkérdésében arról kellett nyilatkoznia az olvasóknak egy vízilabdatorna kapcsán, hogy Szerbiának vagy Magyarországnak szurkol. Sokat látott és tapasztalt kollégám akkor nagyon találóan fogalmazott: ez a kérdés olyan, mintha arra kértük volna az embereket, nyíltan mondják ki, kivel szeretnek jobban szeretkezni: azzal akinek örök hűséget esküdtek vagy a szeretőjükkel? Még mielőtt belemennénk az apró részletekbe, valamit tisztázzunk: mindenkinek szíve joga, hogy annak szurkoljon, akinek akar.
Valószínű, hogy nagyon közel járok az igazsághoz, ha azt mondom, hogy a vajdasági magyar az egyetlen népcsoport, amelynek egy része (hogy kisebb vagy nagyobb, azzal nem foglalkoznék, mivel ehhez közvélemény-kutatást kell végezni) egy Szerbia–Magyarország találkozón nem annak a válogatottnak szurkol, amelynek anyanyelvét beszéli, hanem annak, amelyik Trianon miatt az országa lett. Egyeseknek ez teljesen normális. Pedig nem az, hiszen nincs olyan Svájcban élő szerb, aki egy Svájc–Szerbia mérkőzésen a helvéteknek szurkolna, de olyan Németországban élő török sincs, aki egy török–német meccsen azt kiabálná, hogy Deutschland, Deutschland über alles. Jó néhány erdélyi magyarral találkoztam már, s mikor megkérdeztem, hogy egy román–magyar focimeccsen kinek szurkolnak, a válasz egyértelmű volt. Nem Románia volt a nyerő.
Környezetemben azt tapasztalom, hogy míg az idősebbek Magyarországnak szurkolnak, addig a fiatalok (40 év alatt) már Szerbiának. Furcsa ez, mert amit a gyerek lát otthon, nagy hatással van rá, s legtöbbször ő is osztozik a szülei véleményében. Hogy lehet mégis, hogy az apának a magyar, a fiának meg a szerb csapat jelenti a „mieinket”? Túl fiatal vagyok ahhoz, hogy erre választ adjak, talán a titói politika is közrejátszott ebben, aki mindenkivel megpróbálta elhitetni, hogy ő nem magyar, hanem jugoszláv. Nem kis szerepet játszottak és játszanak azok a vajdasági magyar tájékoztatási eszközök az identitás összezavarásában, amelyek azt írják vagy mondják, hogy: „a válogatottunk a harmadik helyen végzett, Magyarország pedig a hatodik lett”.
A Törökország–Szerbia kosárlabda-mérkőzés után szerbek és albánok csaptak össze egymással Koszovó etnikailag megosztott Kosovska Mitrovica városában. Százak gyűltek össze a város albán többségű déli részéből az Ibar folyónál, hogy ünnepeljék a törökök győzelmét, és ugyanezt tették sokan Novi Pazarban is. Ehhez hasonló esettől a vajdasági, magyar többségű városokban nem kell tartania a szerbiai belügynek, hiszen elképzelhetetlen, hogy mondjuk vízilabdában Kemény Dénesék győzelme után a magyarok az utcára vonulnának ünnepelni.
A leginkább szemet szúró esetek azok, amikor egy magyar rendszámtáblájú autóból kiszáll egy vajdasági magyar és odaszól a társaságnak: „hé, láttátok tegnap, hogy megvertük vízipólóban a magyarokat!”. Nem egy, Magyarországon élő és ott pénzt kereső vajdasági magyarral találkoztam már, akik a szerbektől is hangosabban szurkoltak Szerbiának, valamint Magyarország ellen. Róluk kár bármit is írni, cselekedeteikkel és viselkedésükkel megtették ezt ők helyettem.
Ennyi betű, szó és mondat leírása után az olvasó jogosan várja el, hogy az újságíró mondja ki, valójában kik is a „mieink”. A szerbiai kajaknégyes (Major-Kubik Renáta, Tibor Márta, Panda Antónia, Nagy Antónia, szövetségi kapitány: Panda János) és a szerbiai női asztaliteniszcsapat (Erdélyi Annamária, Fehér Gabriella, Molnár Mónika, szövetség kapitány: Mellik Zoltán). Ha csapatról van szó, akkor ők a mieink (ha pedig egyénről, akkor Dér Zsolt, Szilágyi Csaba, Frísz Krisztián stb.), minden más válogatottra rámondani, hogy a „mieink”, az identitászavar egyik formájának az eredménye, ami hosszú távon nagyon súlyos következményekkel járhat egy határon túli, folyamatosan fogyatkozó kisebbségre nézve.
