Legalább hat olyan jogszabály (törvény a fővárosról, a helyi önkormányzatokról, a tájékoztatásról, a műsorszórásról, a nemzeti kisebbségek jogainak védelméről és a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól) van ebben a pillanatban hatályban ebben az országban. Valamilyen módon mindegyikük kihat a sajtóra, azon belül is elsősorban a kisebbségi nyelven történő tájékoztatásra. A(z egyik) gond az, hogy ezeknek az egyszerre hatályban lévő törvényeknek az egyes szakaszai szöges ellentétben állnak egymással. Így például a fővárosról szóló törvény és a helyi önkormányzatokról szóló törvény egyaránt lehetővé teszi, hogy a helyi önkormányzat valamilyen tájékoztatási eszköz tulajdonosa legyen, a tájékoztatási és a műsorszórási törvény ugyanakkor egyértelműen kimondja, hogy az állam semmilyen szinten (tehát önkormányzati szinten sem) nem gyakorolhat tulajdonosi jogokat a médiumok felett. Ráadásul a nemzeti kisebbségek jogainak védelméről szóló törvény úgy rendelkezik, hogy „az állam alapíthat külön rádió- és tévécsatornákat, amelyek valamilyen kisebbségi nyelven sugározzák műsoraikat”, és gyakorlatilag ugyanezt a lehetőséget engedi meg a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló törvény is.
Már ez az egy szemléltető példa is bőven elégséges ahhoz, hogy belássuk: Szerbiában a tájékoztatás terén és a média világában nagy zűrzavar uralkodik, de ez csak egy a számos rendezésre váró kérdés közül. Elindult például az elektronikus médiumok privatizációjának folyamata, majd félúton leállt, miután a kormány 2007. december 27-én döntést hozott annak időszakos leállításáról. Ez az úgynevezett átmeneti időszak immár lassan három éve tart, a következménye pedig ismét csak egy sajátságosan rendezetlen, feles állapot, amelyben egyes rádióállomások privatizálva lettek, azaz eladásra kerültek, mások viszont továbbra is önkormányzati tulajdonban vannak. De nem teljesen tisztázott a közszolgálatiság fogalma (elsősorban a televízió esetében) és a kötelezővé tett tévéelőfizetés megfizettetésének és – nem utolsósorban – az így begyűjtött eszközök elosztásának és felhasználásának módja sem, továbbá valahogy fel kellene készülni az elektronikus médiumok küszöbön álló digitalizációjára, ráadásul az egész folyamatot össze kellene hangolni az Európai Unióban érvényben lévő szabályzásokkal és ajánlásokkal. És ez még mindig csak szemezgetés volt a média területén levő megoldatlan, félbehagyott, zűrzavaros kérdésekből vagy egymásnak ellentmondó félmegoldásokból.
Mindez bőven indokolttá teszi az országos médiastratégia megalkotását. Első lépésként a kormány egy külföldi médiaszakértőkből álló csoportot bízott meg egy részletes elaborátum kidolgozásával. A szakértők feladata a jelenlegi szerbiai állapotok feltérképezése, az uniós szabályozással való összehasonlítás és a különböző ajánlások megfogalmazása volt. Az elkészült, több mint 300 oldalas angol nyelvű jelentés és annak tömörített, körülbelül 130 oldalas szerb nyelvű változata már hozzáférhető a kérdésben érintettek számára, és jelenleg annak nyilvános véleményezése zajlik. A véleménynyilvánítás szervezett formája azoknak a kerekasztal-beszélgetéseknek a sorozata, amelyek az egyes témákat ölelik fel, szeptember és október folyamán. A kisebbségi szempontból kétségtelenül legfontosabb téma megvitatására szeptember 16-án került sor Belgrádban, Az állam segítsége a kisebbségi médiumok számára címmel. Tekintettel arra, hogy a megbeszélést zártkörűnek hirdették meg (a szabadabb véleménynyilvánítás érdekében), az egyes előadók és felszólalók nevének közlésétől eltekintünk, maguk az elhangzott vélemények, javaslatok, ötletek, bírálatok és felszólalások azonban mindenképpen közérdekűnek számítanak.
Általánosságban megállapítható: nagyon kevés az olyan kérdés, amelyben minden érintett fél (az állam köztársasági és tartományi szinten, az egyes szerkesztőségek, az újságíró-egyesületek, a nemzeti tanácsok képviselői, a külföldi médiaszakértők) azonos állásponton van. Talán csak az az egy általános elv sorolható ebbe a kategóriába, hogy az állam minden szinten és módon vonuljon ki a tájékoztatás szférájából, mert jelenléte mindig magában hordozza a politika ráhatásának veszélyét a szerkesztéspolitikára, de a konkrét megoldások tekintetében még itt is megfogalmazódtak különböző ellenvélemények.
Ezen a kérdéskörön belül került terítékre a nemzeti tanácsok alapítói jogainak kérdése is, azaz az a hat évvel ezelőtt megszületett politikai döntés, melynek értelmében az egyes kisebbségek nyelvén tájékoztató nyomtatott sajtótermékek (az esetek döntő többségében vajdasági médiumokról van szó) alapítói jogai kerüljenek át az adott nemzeti tanácsok hatáskörébe. Az alapkérdés persze az, hogy a nemzeti tanácsok állami szervnek tekintendők-e, több felszólaló határozott véleménye szerint pedig a válasz egyértelmű igen, hisz a nemzeti tanácsokban dolgozók állami tisztségviselők, akik a költségvetésből kapják a fizetésüket. Ebből értelemszerűen az következne, hogy a nemzeti tanácsok nem gyakorolhatnak alapítói jogokat, viszont konkrét javaslat arra vonatkozóan, hogy kik legyenek ezeknek a sajtótermékeknek az alapítói, nem hangzott el. Érdekes egyébként, hogy hat év elteltével már maguk a közvetlenül érintettek (azaz az egyes nemzeti tanácsok és az érintett szerkesztőségek) egyike sem kifogásolja ezt a megoldást, a bírálatok inkább a témában jártas, de közvetlenül nem érintett szakértők és újságíró-egyesületek részéről hangzanak el. Maga a már említett szakértői jelentés ezt a megoldást „ellentmondásosnak” tartja, nem javasolja viszont a megváltoztatását.
A legnagyobb vitát (természetesen) a pénzek elosztásának módja, mércéi, a folyamat átláthatósága és az erre a célra szánt állami eszközök mennyiségének kérdése váltotta ki. Az államot képviselő előadó szerint Szerbia „jelentős mennyiségű” pénzt különít el a kisebbségi tájékoztatás támogatására (az általa közölt adatok szerint köztársasági szinten mintegy 4 millió eurót, vajdasági szinten pedig mintegy 14–15 millió eurót), többek tiltakozását kiváltó megjegyzésében pedig hozzáfűzte: „megdöbbenti a pénzek felhasználása körüli visszaélések mennyisége”. Tapasztalata szerint gyakori jelenség a túlméretezett szerkesztőségi létszám, a szerbiai viszonylatban hatalmasnak nevezhető átlagfizetés, a nyomdaszámlákkal való manipulálás, sőt adóeltitkolásra is van példa. A pénzek odaítélését megelőzően mindig kikérik a nemzeti tanácsok véleményét, mert őket tekintik az adott közösség autentikus képviselőinek. Ezt a gyakorlatot több felszólaló is bírálta, mert „a nemzeti tanácsok politikai színezetű testületek, ennélfogva a döntéseik is azok”. Az eszközök lehetséges elosztásának módjával kapcsolatban egyébként számos javaslat elhangzott: hogy külön testület felügyelje és tegye átláthatóvá az elosztás folyamatát; hogy kizárólag pályázni lehessen különböző projektumokkal ezekre az eszközökre, és szűnjön meg a normatív alapú támogatási forma; hogy a rendelkezésre álló eszközöket osszák két részre, és az egyiket normatív alapon, a másikat pályázati rendszerben osszák szét; és hogy amilyen arányban kap egy adott tájékoztatási eszköz támogatást az anyaországtól, olyan mértékben csökkenjen a szerbiai támogatás.
A tárgyaláson elhangzottak alapján többségi véleményként fogalmazható meg az, hogy mielőbb folytatni kell az elektronikus médiumok leállított privatizációját, és a folyamatot végig kell vinni. Ezt többen és határozottan támogatták (elsősorban a dél-szerbiai albán közösség képviselői és szerkesztőségei, valamint azok, akik közvetlenül nem érintettek a folyamatban), ugyanakkor itt is elhangzottak ellenvélemények, amelyek elsősorban a többnyelvű tájékoztatás megszűnésének potenciális veszélyére hívták fel a figyelmet.
Maga a szakértői jelentés is bírálatok tárgyává vált, elsősorban azért, mert a kisebbségi tájékoztatás kérdéseivel az egyes témákon belül aránytalanul keveset, felszínesen vagy egyáltalán nem foglalkozik. A megfogalmazott ajánlások egyike például regionális jellegű csatornaként határozza meg a Vajdasági Rádió és Televíziót, ami ellen a tartományt képviselő felszólalók tiltakoztak, és több újságíró-egyesület is kifejezte ellenvéleményét. Olyan felszólaló is akadt, aki nem volt rest, és kiszámolta, hogy a mintegy 37 000 szóból álló szakértői jelentésben mindössze 760 szó foglalkozik a kisebbségi tájékoztatás kérdéseivel, és ennek alapján megállapította, „ebből egyszerűen nem tudjuk meg, mit látnak és mit javasolnak a szakértők a kisebbségi tájékoztatási eszközök esetében”. Mivel erre vonatkozóan közvetlen kérdést is kaptak, a szakértői csoport jelenlevő képviselői válaszukban elismerték, valóban nem foglalkoztak behatóan a kisebbségi tájékoztatás témájával. Ezt egyrészt azzal indokolták, hogy nem volt rá idejük, másrészt azzal, hogy szándékosan nem fogalmaztak meg ajánlásokat ezzel a témával kapcsolatban, mert az itt élők és a kérdésben érintettek úgyis sokkal jobban ismerik az egész problémakört, mint ők, ennélfogva a megoldásokat is ők találhatják meg hatékonyabban. Egy újabb kérdésre válaszolva pedig úgy vélték, lehetséges stratégiát készíteni a kisebbségi kérdéskör részletes ismerete nélkül is.
A megbeszélés-sorozat folytatódik, a következő, szeptember 23-ai találkozó központi témája A közszolgálati és a kereskedelmi csatornák lesz.
