Marko Karadžić , az emberi jogi és kisebbségügyi minisztérium államtitkára pénteken benyújtotta lemondását. A volt államtitkár a belgrádi sajtónak azzal indokolta döntését, hogy számos dolgot illetően nem értett egyet Svetozar Čiplić emberi jogi és kisebbségügyi miniszterrel. Karadžić már korábban is jelezte, hogy elégedetlen a minisztérium munkájával, valamint a tárcán belül uralkodó viszonyokkal és munkakörülményekkel. Karadžić márciusban nyílt levélben tett panaszt Svetozar Čiplićnél. A szóban forgó levélben többek között a következők olvashatóak: „Már hónapok óta ellehetetleníti, hogy részt vegyek a minisztérium tevékenységében. Munkámat a jogiratok tanulmányozására korlátozták. Szinte megtiltották, hogy végezzem a dolgomat.” Čiplić a belgrádi sajtónak a hétvégén annyit nyilatkozott, hogy fogalma sincs, miért mondott le államtitkára.
Lapunknak adott interjújában Marko Karadžić a következőképpen indokolta meg lemondását:
– Nem tudtam többé a minisztérium tevékenysége mögött állni. Egyáltalán nem értek egyet a minisztérium politikájával, de sajnos semmin sem tudtam változtatni. Egy miniszternek nem így kellene viselkednie az államtitkárával. Čiplić kizárt a minisztérium munkájából, és a tudtomra adta, hogy a tárcában nincs rám szükség. A miniszter nem állt ki munkám és tetteim mellett, úgy viselkedett velem, mintha nem is a minisztérium munkatársa lennék. Az is rosszul érintett, hogy amikor szélsőséges csoportok megfenyegettek, akkor sem Čiplić, sem más a minisztériumból nem támogatott. Magam kértem lehetőséget a beszélgetésre, de Čiplić ezt folyamatosan elutasította. Szerintem egy minisztériumot vagy bármilyen más állami intézményt sokkal felelősségteljesebben és professzionálisabban kellene vezetni. Én egy ilyen minisztérium munkájában nem óhajtottam tovább részt venni.
Szerintem az objektivitás határain belül maradunk, ha azt állítjuk, hogy Ön volt a minisztérium egyik legaktívabb munkatársa. Többek között Ön volt az, aki leghevesebben kiállt az LGBT közösség jogai mellett. Ennek függvényében meg tudná magyarázni Čiplić elutasító viselkedését Önnel szemben?
– Szerintem pont az volt a baj, hogy ennyire aktív voltam. Olyan kérdéseket nyitottam meg, amelyeket a miniszter a szőnyeg alá kívánt söpörni. Én viszont továbbra is úgy gondolom, hogy pontosan ezek azok a dolgok, amelyek a minisztérium hatáskörébe tartoznak. Ezért fizetnek bennünket.
Ezen kívül melyek azok a kérdések, amelyeket illetően nem értett egyet Čiplić miniszterrel?
– Többek között a Sandžakkal kapcsolatos problémákat illetően is eltért a véleményünk. Egyébként szinte semmivel kapcsolatban nem támogatom Čiplić munkához való hozzáállását. A nemzeti kisebbségek védelmének nem lenne szabad a templomok vagy a dzsámik miniszteri látogatásában, esetleg különböző fogadások szervezésében kimerülnie. Kifogásolom, hogy bizonyos kisebbségi csoportok jogainak képviselete megreked az állásfoglalások szintjén. A minisztérium valójában semmit sem tesz egyes kisebbségi közösségek helyzetének javítása érdekében. Véleményem szerint a miniszter nagyon sok mindent nagyon gyorsan megváltoztathatna Szerbiában, csak akarnia kellene. Ehelyett visszahúzódik, betegszabadságra megy, majd probléma esetén megbújik az EBESZ mögött.
Milyenek a viszonyok a minisztériumon belül?
– A minisztériumon belüli viszonyokat Čiplić úr alakítja. A minisztériumon belüli viszonyok nem professzionálisak.
Márciusban, nyílt levelének megírása után azt nyilatkozta a sajtónak, hogy nem mond le, mivel Szerbia nem hunyászkodhat meg többé a tudatlanság, a szemtelenség és a lustaság előtt. Ez egy meglehetősen határozott kijelentés volt. Mi vezetett ahhoz, hogy fél évvel később mégis a lemondás mellett döntött?
– Nem volt többé erőm küzdeni. Megértettem, hogy kontraproduktív, ha továbbra is államtitkári pozícióban maradok. Rájöttem, hogy egyedül vagyok, senki nem támogat sem engem, sem a munkámat.
Véleménye szerint milyen Szerbiában a kisebbségek helyzete? A kérdés a nemzeti és vallási kisebbségekre, valamint a szexuális hovatartozás alapján kisebbségnek nevezhető közösségekre is vonatkozik.
– Enyhe előrelépés figyelhető meg mindegyik kisebbségi közösség helyzetét illetően, de semmi esetre sem lehetünk elégedettek. Sokkal nyitottabban és őszintébben kellene a kisebbségek helyzetével foglalkozni. Szerbiát még mindig a sztereotípia és a diszkrimináció uralja. Semmi sem olyan, mint ahogyan azt a különböző kerekasztal-beszélgetéseken vagy fogadásokon bemutatjuk.
