Tíz éve annak, hogy a Szerbiai Demokratikus Ellenzék (DOS) és a mögötte felsorakozó több százezer tüntető Belgrádban megdöntötte Slobodan Milošević hatalmát. Az évforduló alkalmából Vesna Pešić tyel, a Liberális Demokrata Párt köztársasági parlamenti képviselőjével, a Szerbiai Polgári Szövetség egykori elnökével beszélgettünk.
Mi történt valójában 2000. október 5-én? Forradalom, államcsíny vagy puccs?
– Az államcsíny és a puccs között nem tennék nagy különbséget. Én azt mondanám, hogy ennek a három dolognak a keveréke történt október 5-én. Aznap egyrészt a polgárok lázadtak fel, ők vonultak ki Belgrád utcáira. Az embereknek nagyok voltak az elvárásaik, változást akartak. A DOS-ból néhányan ígéretet tettek a változások végrehajtására. Másrészt pedig azt is nyugodtan kijelenthetjük, hogy október 5-én puccs történt.
– A tüntetők és a DOS nem jártak volna sikerrel, ha a DOS vezetőinek néhány tagja nem lépett volna kapcsolatba Milošević rezsimjének bizonyos képviselőivel, akik ígéretet tettek arra, hogy nem lőnek a tüntetőkre. Milošević rezsimjének egyes képviselő azt is megengedték, hogy a tüntetők elfoglalják a parlamentet, a közszolgálati tévé épületét, vagyis megengedték Milošević hatalmának leigázását. Természetesen ezért a szívességért később magas árat kellett fizetni. Október ötödike után két különböző politikai irányvonal került hatalomra. Az egyik irányvonalat Đinđić képviselte, a másikat pedig Koštunica. A miloševići kriminalizált állami struktúra egy része Koštunica, a másik része pedig Đinđić mellé állt.
Elmaradt október hatodika, vagyis a miloševići állami struktúrán belüli tisztogatás. Hibának tartja ezt?
– Nem is volt reális elvárni, hogy sor kerüljön a szóban forgó tisztogatásra. Ahogyan már mondtam, az október 5-ei történéseket kétféleképpen kell jellemezni. A DOS néhány tagja forradalmárként lépett fel, ők gyökeres változásokat ígértek. Koštunica viszont nem volt hajlandó végrehajtani ezeket a reformokat. Koštunica nem akarta megváltoztatni az állami struktúrát, és ami a legfontosabb: nem volt hajlandó megváltoztatni Szerbia addigi céljait. A DOS-on belül nem volt összhang. Milošević megbuktatását illetően még egyetértettek a DOS tagjai, ugyanakkor később, amikor el kellett volna dönteni, hogy mi legyen a jövőben, amikor el kellett volna kezdeni építeni valamit, akkor már nem tudtak együttműködni. Október 6-a egyszerűen nem történhetett meg. Hogy ez hiba, vagy sem, arról nem nyilatkoznék. Egyszerűen nem történhetett meg. Igen, álmodtunk október 6-ról, de ez az álom nem válhatott valóra.
Készen állt-e a DOS a hatalom átvételére?
– Szerintem nem. Ez az ellenzék-tömörülés alkalmas volt a hatalom megdöntésére, építeni azonban nem tudott. Nagyon sok párt és pártvezető tömörült a DOS-ba, legtöbbjüknek eltérő koncepciója volt. Abban az időben az állami struktúra szinten minden szeglete kriminalizált volt, az Állambiztonságtól a katonaságig. Egy ilyen helyzetben csak akkor lehetett volna sikert elérni, ha a DOS-on belül egyetértés és összhang uralkodik. Ehhez képest egyesek erre húztak, mások meg arra. A DOS-nak fogalma sem volt arról, hogy mit kellene csinálni a hatalom átvétele után.
Mekkora és milyen szerepe volt Koštunicának október 5-ben?
– Koštunicának nagy szerepe volt október 5-ben. Azért, mert ő volt a szövetségi elnökválasztásokon Milošević ellenfele, és ő volt az, aki a legjobban hasonlított Miloševićre. Nem azért indította a DOS Koštunicát az elnökválasztásokon, mert ő ígérte a legradikálisabb reformokat. A DOS-ban nem is hittük, hogy ő valami különlegeset lenne képes véghezvinni. Azért jelöltük őt, mert nemzetpolitikája miatt ő hasonlított a leginkább Miloševićre. Koštunica programja mindig is nemzeti és demokratikus jellegű volt. Koštunica szerint Milošević nemzetpolitikája és az általa indított háború azért nem volt sikeres, mert Milošević kommunista volt. Koštunica azt gondolta, hogy hatalomra kerülése után más eszközökkel majd sikeresebben oldja meg a szerb nemzeti kérdést, hiszen ő nem kommunista. Akárhogy is van, nélküle nem lett volna október 5-e.
Mennyire gátolta később Koštunica az igazi változásokat és reformokat?
– Nagyon. Koštunica kialakított magának egy központosított hatalmi rendszert. Đinđić miniszterelnökként radikális változásokat akart véghezvinni, Koštunica ezt azonban gátolta.
Tíz évvel Milošević bukása után az egykori rezsim emberei ma ismét hatalmon vannak. Gondoljunk csak Dačić, Škundrić, Mrkonjić és Obradović miniszterekre. Mi a véleménye erről a „rehabilitációról”?
– Koštunica, és később Tadić is igencsak érdekes keveréket alakított ki. Koštunica saját és Đinđić politikáját vegyítette, Tadić pedig a Szerbiai Szocialista Párttal lépett koalícióra. Az SZSZP természetesen magával hozta régi káderének egy részét. Ugyanakkor azt is el kell ismerni, hogy a szocialisták megpróbálnak fejlődni, átalakulni, az európai elvárásokhoz igazodni. Szerintem nem nagyon rossz, hogy az SZSZP régi káderéből egyesek hatalmon vannak. Sokkal rosszabb, amit Tadić művel. Az államfő hatalmát a kormányra is kiterjesztette. Szerbiának pillanatnyilag nincs is kormánya. Tadić mindent, de valójában semmit sem irányít.
Személy szerint mennyire elégedett az utóbbi tíz évben elért változásokkal, illetve mennyire lehetnek elégedettek a polgárok ezen a téren?
– Senki sem lehet elégedett. Egyfajta üresség maradt. Egyrészt megmaradt a rendkívül erős nemzetpolitika. Továbbra is gyakoriak a nézeteltérések a szomszédos országokkal, még ha nem is abban a formában, mint Milošević idejében. A politikum csak önmagával foglalkozik, a társadalom pedig elszegényedett és lezüllött. Állandóan valamilyen hangzatos dologról beszélünk, a valóságban viszont nem erre lenne szükség. A valós élet másmilyen. Az embereknek nincs miből megélniük, és már arra sincs erejük, hogy megpróbáljanak kilábalni a rossz helyzetből.
