Amikor szeptember elején kitűzték a büszkeségnapi felvonulás időpontját, még bíztam benne, hogy az idén minden más lesz. Meg voltam róla győződve, hogy a többség már nem ellenzi, ha Belgrád központjának egy része egy kis időre a homoszexuálisoké lesz. Hittem benne, hogy ebben az országban mindenki számára van hely. Tévedtem.
A rendezvény hírére megjelentek a gyűlölködő falfirkák, az internetes közösségi oldalakat elárasztották a fenyegetések. A vajdasági magyar közösségben már az is felháborodást váltott ki, hogy a melegek a büszkeségnapi felvonulást többek között Óbecsén kívánták népszerűsíteni. Legfiatalabb politikai pártunk nyílt levélben fordult Óbecse polgármesteréhez és kérte, hogy tiltsa meg a keresztény értékeket sárba tipró összejövetelt. Nem emlékszem a pontos megfogalmazásra, de valami hasonló állt a levélben. Nem tudom, hogyan is gondolhattam azt, hogy egy nemzeti kisebbség majd kiáll egy másik kisebbségi közösség mellett. Ezzel kapcsolatban sincsenek már illúzióim. Még a lapunk internetes kiadványához hozzászóló olvasóink is kikérik maguknak, hogy bárki bármilyen párhuzamot vonjon a szexuális kisebbségnek számító melegek és a magyar, vagy bármelyik másik nemzeti kisebbség között.
A hivatalos adatok szerint tegnap ötezer rendőrt rendeltek ki a főváros utcáira a melegek védelmére. Valószínűleg csak az erős rendőri védelmen múlt, hogy a rendezvényen nem sérült meg egy homoszexuális sem. Az ellentüntetők, a fővárost szétverő huligánok és a rendőrök köréből azonban több mint száz sérültet kellett kórházba szállítani.
Beismerem, a meleg-kérdést illetően egy kicsit megcsömörlöttem. Úgy érzem, hogy szélmalomharcot folytat mindenki, aki Szerbiában jogokat követel az LGBT közösségnek. De mit is követelnek a melegek és támogatóik? Egyelőre talán annyival is megelégednének, ha senki sem sértegetné, fenyegetné, pocskondiázná őket azért, mert bizonyos téren nem olyanok, mint a többség. Szeretnék, ha senki sem verné szét a fejüket, vagy diszkriminálná őket csak azért, mert a többség számára taszító dolgokat művelnek a hálószobában. Szerintem mindenkinek a magánügye, hogy kivel mit csinál a legintimebb pillanatokban.
Néhány héttel ezelőtt valaki megkérdezte tőlem, hogy miért is akarnak a melegek felvonulni. Válaszom szinte megegyezett Saša Janković köztársasági ombudsman néhány nappal ezelőtti kijelentésével: „A büszkeségnapi felvonulás nem a különböző szexuális szabadságról szól, hanem politikai tömörülés, amellyel rámutatunk, hogy létezik egy szexuális kisebbség. Ez a kisebbségi közösség más, mint a többség, és emiatt nemcsak diszkriminációt, hanem esetenként erőszakot is kénytelen elszenvedni. Sokszor halálosan megfenyegetik a homoszexuálisokat. A felvonulással toleráns viszonyulást szeretnénk hirdetni. Mert a másság – a szexuális is –, nem jelent veszélyt a számunkra. A másságot tisztelni kell. Szexuális élete miatt nem lehet kiközösíteni egy kisebbséget az általános népességből.”
A melegek nem azért akartak felvonulni, hogy az utcán mutassák be hogyan is csinálja férfi férfival, nő nővel. Aki ennek az ellenkezőjét hiszi, az gondolkodjon el azon, hogy valójában ki is a perverz.
Lapunk felmérésének eredményéhez felesleges bármit is hozzáfűzni. Az internetes szavazás nem okozott meglepetést, már szinte fáj az unalom érzetét keltő előreláthatóság. Nem értünk meg a büszkeségnapi felvonulásra. Nem tudom, hogy akkor másképpen alakult volna-e bármi, ha a szerb társadalom kevésbé lenne patriarchális, vagy ha az emberekben kevesebb keserűség és kiábrándultság forrna az általános politikai és gazdasági helyzet miatt.
Akármennyire is elszomorít a felismerés, nem hiszem, hogy a melegek helyzete jobb lesz a jövőben, vagy hogy szabadabbak lesznek. Kétlem, hogy Szerbiában a jövőben majd következmények nélkül csókolózhat a nyilvánosság előtt két férfi. Az ötezer rendőr csak néhány órára adhatta a biztonság illúzióját, a levegőben röpködő kődarabok, téglák viszont még a szabadság leghalványabb képzetét is lerombolták.
Tegnap Belgrádban a huligánok nemcsak a várost verték szét, hanem a hitet, hogy ez az ország képes felülemelkedni önmagán, hogy képesek vagyunk fejlődni és tiszteletben tartani a demokratikus értékeket. Még csak nem is sejtem, hogy mikor lesz ez másként, hogy mikor válunk toleráns, a másságot elfogadó közösségé. Már az is előrelépés lenne, ha egyesek nem ököllel és erőszakkal próbálnának meg hangot adni véleményüknek.
Esetleg több, illetve kollektív össztársadalmi toleranciatáborra lenne szükség, vagy jobban meg kellene válogatni ezeknek a táboroknak a résztvevőit. Talán mégis a rossz fiúkat és rossz leányokat kellene toleranciára tanítani.
