Méltóság és szerethetőség. Meg elfogadás, egy kicsit talán azonosulni tudás. És az az érzés, hogy van mire büszkének lenni. Valahogy így képzelem az igazi ünnepet, legyen az családi, egyházi vagy állami, egyre megy. Ha az ünneplendő dátumhoz nem kapcsolódnak bizonyos mértékig felemelő, dagályosnak, hamisnak mégsem ható gondolatok, akkor nehéz igazi ünnepről beszélni.
Október 23-a ünnepnap. Valahogy mégis tele van ellentmondással. Az 1956-os forradalom kitörésének időpontját 1989 óta ünnepli Magyarország, egyfelől saját jogán, másfelől, mint a III. Magyar Köztársaság kikiáltásának napjaként. Az eltelt két évtized nem volt elég ahhoz, hogy az emberek gondolkodásvilágában „meghonosodjon”, „ünnepjogot nyerjen” ez a nap. Dolgozni, iskolába menni nem kell, ez rendben van. Lehetne tehát amolyan családi ünnep, egy nap, amikor együtt vannak szülők és gyerekek, jó idő esetén sétálgatnak, elvisznek egy szál virágot azokra a helyekre, amelyek egy-egy településen a forradalmi napokhoz kapcsolódnak, mécsest gyújtanak, közben pedig az idősebbek elmagyarázzák az ifjaknak, hogy miért is teszik azt, amit.
Már ha el tudják magyarázni. Mert a ma kisgyerekes szülők olyan nagyon sokat nem tudnak a fél évszázada történtekről. Ha otthon, szüleiktől, nagyszüleiktől hallottak 1956 őszének eseményeiről, az feltehetően nem volt összhangban azzal, amit az iskolában tanultak (ha egyáltalán tanultak) a témáról. „Forradalom vagy ellenforradalom? Jobb ebbe nem belebonyolódni, egy ideig ellenforradalom volt, ma már forradalom, mindegy, hagyjuk ezt, menjünk a Mekibe, hamburgerezni”.
Nehezen törik át a beidegződéseket azok is, akik mindig is helyesen viszonyultak a forradalomhoz, akiknek családjában éltek, élnek olyanok, akik részesei voltak a történéseknek. Sokakat arra tanítottak, hogy emlékezni, netán gyászolni csak titokban szabad; egy részük számára megkönnyebbülés, hogy érzéseiket felvállalhatják, mások viszont kényelmetlennek érzik, hogy olyanokkal kell ünnepelniük, akik közül sokan akkor (ténylegesen vagy feltételezhetően) a másik oldalon voltak.
Nem egyszerűsíti az ünnephez való viszonyulást az sem, hogy az eseményeket, amelyek évfordulója ünnepeltetik, az akkori résztvevők, tevékeny cselekvők is eltérően értékelték. Az egyik véglet képviselői a kommunizmus megreformálhatóságában, a másikéi a kommunisták eltiprásában látta a végső célt. És a két végpont között számtalan egyéni elképzelés, sors található. A forradalmi eseményekben való aktív részvétel motivációi között megtalálhatjuk az egyszerű sodródást, a megszállókkal való szembeszegülést, a kalandorságot, a szerelmet, a csalódást, az aggódást, a félelmet… Felvállalható és önmaguk előtt is titkolt indítékok hosszú sorát. És ezek az érzések is öröklődnek. Elég csak szétnézni a mai magyar közéleti szereplők között: Hankiss Ágnes, akinek édesanyja (az akkor hatéves lányával) a Nagy Imre-perben meggyilkolt Losonczy Géza titkárnőjeként került száműzetésbe 1956-ban, Snagovba, egészen másként értékeli 1956-ot, mint Donáth László, akinek édesapja Nagy Imre munkatársa, a néhai miniszterelnök elleni per másodrendű vádlottja volt, s gyermekként ugyancsak megélte a snagovi internálást. S nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy Jánosi Katalinnak, a mártír miniszterelnök unokájának is van véleménye. Ő abban hisz, hogy a bűnöket és a bűnösöket meg kell nevezni, de a megtorlásnak nem híve, s váltig hangoztatja, a bosszúvágy sosem élt sem családjában, sem benne.
Az ’56-os forradalomról való megemlékezésnek ma még aktuálpolitikai töltete van, amihez így vagy úgy viszonyulnak a tömegek. Az utóbbi néhány évben ez a jelenség fokozottan tetten érhető volt. Az 50. évfordulót nem az egész világból Budapestre sereglett állam- és kormányfők szép szavai, megemlékező gesztusai tették emlékezetessé, hanem a rombolás, a rendőri erőszak, a könnygázfelhőben úszó Belváros, a Kiskörúton robogó, elkötött tank felejthetetlen képei. Az állami rendezvények szükségszerű velejárója lett a fővárosban a tiltakozó tömeg, a Himnusz dallamát esetenként elnyomta a demonstrációk hangja, kordonok mögé szorult a koszorúzás, a családok pedig a mécsesgyújtás és a forradalom jeles helyszíneinek körbejárása helyett inkább bezárkóztak a lakásba vagy elutaztak valami biztonságosabb, nyugodtabb vidékre. Senki sem beszél a Parlament elé gyűlt tömegről, az október 25-i sortűzről, a Corvin-köz és a Széna tér hősies védőiről, a rémületet keltő, bevonuló szovjet tankokról, a háborús pusztítást idéző 1956-os városképről, a vidéki városok névtelenné vált hőseiről, Maléter Pálról és Király Béláról, a Sztálin-szobor ledöntéséről és az ávósok meglincseléséről, a tömeges emigrálásokról és a véres megtorlásokról, a koncepciós perekről és kivégzésekről…
Mindennek nagyjából az az eredménye, hogy a mai tizenévesek egészen egyszerűen nem értik, miért ünnep október 23-a. Nem értik a kommunizmust és nem értik, miért kellett megreformálni vagy miért kellett lázadni ellene. Valamit azért felfognak a „pesti srácok” lelkesedéséből, az önkényuralom elleni hetyke kiállás lényegéből, az egyéni történetek „vagányságából”. Erre alapoznak az utóbbi években készült, az egyéni momentumokat, élethelyzeteket, döntéseket felvillantó filmek, s erre alapoz a négy éve színre vitt, majd egyszerűen elfeledett rockopera. Nem rossz módja ez a megközelítésnek, az érhetőbbé és megérthetőbbé tételnek. A szerethetőség megalapozásának és a büszkeségérzet kialakításának.
A méltóság biztosítása még hátra van. Az mindannyiunk feladata.
