Kedves atya!
Megrendüléssel kellett tudomásul vennünk a napokban, hogy püspök atyánk Istenhez költözött. Voltam én is a temetésén, hogy lerójam a tiszteletemet az emléke előtt. Hatalmas béke költözött belém, miközben a székesegyházban imádkoztunk.
Láttam Önt is egy percre, amikor a paptársaival kivonultak, a szentmise végén. Az Ön arcán szeretet volt, talán nyugalom. Isten velünk volt, az elhunyt Hozzá költözött –, mintha ezt éreztem volna, és ez a tudat ott volt a levegőben. Nem tudom, jól látom-e ezt. Vajon mit tapasztaltam?
Isten nyugosztalja őt! V.
Jól látta, valóban szeretet és béke volt bennem. Azért, mert elhunyt püspök atyánk Istenhez költözött, örökre „bement Ura örömébe” (Mt 25,21).
Ugyanilyen szeretet és béke volt bennem, amikor szeretett hozzátartozóim temetésén vettem részt: édesapámén 1980 februárjában, édesanyámén 1995 márciusában, fiatalabb bátyámén 2016 februárjában, idősebb bátyámén 2019 januárjában, és nővéremén az idén, 2022 februárjában. Lelki szemeimmel a temetés alatt láttam őket, amint feltámadva mennek az égiek ölelésébe. Erről készítettem is egy videófilmet 2020 áprilisában „A Húsvét = Feltámadás boldogító hite” címmel, ami a YouTube-csatornán megtekinthető. Szilárdan hiszem, hogy Jézus a halálból feltámadt, és a halálból feltámasztja az elhunytakat, ahogy ezt ő maga mondta: „Bizony, bizony mondom nektek: eljön az óra, és már itt is van, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát, és akik meghallották, élni fognak. … eljön az óra, amikor mindnyájan, akik a sírokban vannak, meghallják az ő szavát, és előjönnek: akik jót tettek, az élet feltámadására, akik pedig gonoszat tettek, az ítélet feltámadására.” (Jn 5,25.28) Ennek alapján hiszem, hogy elhunytjaink már most élnek, és nem is akármilyet, hanem egy új, teljes, boldog és örökké tartó életet.
Ez az oka, hogy nem tudok szomorkodni és gyászolni az elhunyt krisztushívő emberek temetésén. Még csak meg se rendülök, amikor haláluk hírét tudatják velem. Inkább eltölt az a szent öröm, hogy „milyen jó nekik ez most, mekkora öröm, hogy hazaköltöztek az Atya házába.” Olyan értelemben mondom ezt, ahogyan Szent Pál beszélt az ő közelgő haláláról: „Szeretnék elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez mindennél jobb lenne.” (Fil 1,23) Tehát nem azt nézem, hogy most meghaltak és véget ért a földi életük, hanem azt, hogy most új életbe költöztek, és elkezdődött az örök életük. Csak akkor rendülök meg, mikor egy rossz ember halálhírét tudatják velem, és csak akkor szomorkodom, amikor egy gonosz ember temetésén veszek részt. Ez azért, mert Krisztus, az élők és holtak bírája az ilyen gazembernek, amikor az megjelenik a színe előtt, azt mondja: „Távozz tőlem, átkozott, az örök tűzre, mely az ördögnek és angyalainak készült.”, és „az elmegy az örök gyötrelembe”. (Mt 25,41.46.)
A krisztushívő ember nem szomorkodhat szerettei halála miatt. Szent Pál erről kifejezetten tanít: „Az elhunytak sorsáról nem akarunk tájékozatlanságban hagyni benneteket, testvérek, hogy ne szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reményük.” (1Tesz 4,13)
Ami engem illet, nekem nagyon fáj, amikor hívő emberek nagy szomorúsággal és mély megrendüléssel jelentik be krisztushívő hozzátartozóik halálhírét. Gyakran olvasok a neten ilyen gyászhírt: „Szomorú szívvel értesítünk benneteket, hogy az Úr magához szólította … barátunkat… Szomorú szívvel értesítünk benneteket, hogy hosszú, súlyos betegségéből az Úr magához szólította…” Ilyenkor mindig azt kérdezem: „Miért kell szomorú szívvel értesítést küldeni arról, hogy az Úr, az élet Ura magához szólított, magához hívott egy valakit, aki az övé? Hát nem azért szólította magához, hogy örökre boldoggá tegye? Nem a lehető legnagyobb jót tette vele? Ezen kell szomorkodni?” Ugyanilyen képtelenség lenne, ha például a tanárok szomorú szívvel értesítenék a közvéleményt, hogy a gyerekek az iskolából hazamentek a szüleikhez. Ezek szerint képtelenség tragédiának látni azt, hogy a mennyei Atya hazaszólítja otthonába gyermekeit a földi életből, mint ahogy képtelenség tragédiának tartani a diákok hazamenetelét az iskolából. És nemcsak hogy nem tragédia hazatérni az Atya házában elkészített helyre (ahogy Jézus mondta: „Atyám házában sok hajlék van. Ha nem így volna, mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni számotokra?” – Jn 14,2), hanem örvendetes ünnep, „örömteli összeölelkezés és vigadozás” („Apja eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta… Aztán elkezdtek vigadozni.” – Lk 15,20.24). Amikor Isten a földről magához, az égbe szólítja gyermekeit, akkor azokat ujjongó ölelésükbe fogadják a mennybéli családtagok, és örökös vigadozásba kezdenek.
A meghalás elköltözés erről a földről, és megérkezés, hazaérkezés az égbe. Akik oda fölmennek, „ragyogni fognak, mint fénylő csillagok az égen” (Fil 2,15). Innét, a földről nézve a csillagok távolinak tűnnek, de ott fönt az égen közel vannak egymáshoz. Ugyanígy mi is, ha felköltözünk az égbe, innét, a földről távolinak tűnünk majd, de ott közel leszünk egymáshoz, és boldogan ölelkezünk egymással.
Ilyen égbe felmenő ragyogó csillagnak láttam megboldogult püspök atyánkat a temetési szentmisén. Ehhez azonban hozzásegített egy vele kapcsolatos, nem régi mély lelki élményem is.
Slavko püspökömmel fiatal éveinkben őszinte barátság alakult ki. Aztán, azokban az években, amikor ő általános helynök volt, mintegy 10, 15 évvel ezelőtt, több minden történt, ami beárnyékolta és elhidegítette ezt a barátságunkat. Ahogy püspök lett, tanácsosává választott, s ebből kifolyólag szinte havonként találkoztunk a gyűléseken. Bennem mindig volt egy bizonyos tartózkodás és félszegség a múltbeli dolgok miatt. Azt is éreztem, hogy ez benne is van irántam.
Augusztus 9-én éppen akkor voltam a püspökségen, amikor ő hazajött a kórházból. Mondta, hogy akar velem beszélgetni. Bizalmasan feltárta aggodalmait és nehézségeit. Belőlem eltűnt minden múltbeli árnyék és hidegség, és a végén olyan együttérző szeretettel búcsúztam el tőle, hogy könnyezve megöleltem. Csütörtöki temetését megelőző hétfő este gyászmisét mondtam érte. Amikor a Miatyánkba imádkoztam, hogy „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”, olyan meghatódottság öntötte el iránta a szívemet, hogy ismét könnyezve megöleltem a lelkét. Ezzel a könnyontó ölelésemmel a teljes megbocsátásomat adtam meg neki, és lelki szemeimmel láttam, hogy most ő – a megbocsátásom által is egészen megtisztulva – röpül az Atya ölelésébe. Úgy éreztem, hogy ezzel most mindketten örökre beleköltöztünk abba az őszinte barátságba, ami fiatal éveinkben alakult ki közöttünk.
A csütörtöki temetési szentmisén aztán állandóan így láttam megboldogult püspökünket: ő most megy be Főpásztorának és Urának, Jézusnak az örömébe. Ezért volt az arcomon szeretet és nyugalom.
