Iskolai emléknap lesz a trianoni békeegyezmény évfordulója, a nemzeti összetartozás napja, az iskolák külhoni tanulmányi kirándulásokat szerveznek majd a magyarlakta területekre és létrejön a Magyarság Háza nevet viselő oktatási és módszertani intézmény is. Erről döntött a minap a Magyar Országgyűlés, igen nagy szavazattöbbséggel.
A parlament határozatot fogadott el, amelyben felkéri a kormányt: hogy készítse elő a feltételeit annak, hogy állami támogatással osztálykirándulásokat szervezzenek határon túli magyarlakta területekre. A javaslatot előterjesztő Pokorni Zoltán fideszes képviselő szerint az iskolai emléknap bevezetésének célja a külhoni magyarokkal és Trianonnal kapcsolatos hiányos tudás pótlása, míg a magyarlakta területekre szervezett osztálykirándulások elsődleges feladata, hogy a magyarországi diákok találkozhassanak a velük egyidős, határon túli magyar társaikkal. Ha a tervek megvalósulnak, évente 100 ezer általános és középiskolai diákot utaztatna az állam a határon túli magyarlakta területekre, ami 2-4 milliárd forintba kerülne. Ami nem éppen aprópénz, de ezzel most nem foglalkozunk.
Számunkra sokkal érdekesebb ennek az elképzelésnek a gyakorlati megvalósíthatósága. Mármint azon túl, hogy két osztálynyi diák beül a buszba, mondjuk, Budapesten és megindul, teszem azt, Újvidékre. Nem kételkedem abban, hogy lehet izgalmas programot szervezni a magyarországi gyerekeknek, lett légyen szó iskolalátogatásról, színházi előadásról, jófajta katakombajárásról, vagy akár a tartományi főváros éjszakai életének forgatagáról.
Erdély menő, Vajdaság menő, Kárpátalja menő, a határon túl élő magyarság általában menő – ezt a gondolatot szeretné meghonosítani a Magyarországon élő fiatalok fejében az Apáczai Közalapítvány, amelynek feladata a kirándulásokhoz kapcsolódó koncepcióterv kidolgozása.
És ez nemes gondolat, viszont sokkal érdekesebb kérdés, hogy mi mit szeretnénk, hogyan lássanak bennünket az anyaországiak. Mik vagyunk mi? Elnyomott kisebbségiek, akik nem is beszélhetnek anyanyelvükön a háborúk nyomait viselő utcákon, akik állandó segítségre, gyámolításra szorulnak, de nemzettudatból, keménységből, helytállásból még legédesebb álmukból felkeltve is leiskolázzák a „kismagyarokat”? Vagy azok az irigyeltek, akik már akkor farmert hordtak, angolszász bakelitlemezeket hallgattak és nyugati irodalmat olvastak, amikor az anyaországban ilyesmiről csak suttogni lehetett? Tapasztalatból tudom, hogy az előbbi még a tizen-huszonéves korosztály körében is jelen lévő kép, az utóbbira már csak a középgenerációnál valamivel idősebbek emlékeznek, de ezt legalább szívesen teszik.
Az a külhoni, kisebbségi, határon túli magyar, aki egy fél napnál többet eltöltött Magyarországon, nagy valószínűséggel szembetalálkozott már a „júgózással” (tájékozottabbak esetében: „szerbezéssel”), a „nahát, hol tanultál meg ilyen jól magyarul?” kérdéssel és/vagy a „keblemre, véreim!” felkiáltással. Többnyire meglepődnek, hogy ittunk már kólát, belülről is láttunk McDonald’s-ot, hogy hallgatunk Quimbyt és 30Y-t, hogy ugyanazt az arctonikot használjuk, mint ők, s hogy nem népviseletben járunk. A magam részéről győzködtem már édesanyát, hogy nyugodtan elengedheti a lányát Zentára az enyémmel, nem fogja napjait az óvóhelyen tölteni és ennie is lesz mit. Azt már csak a lányok tudnák élethűen visszaadni, mit kapott a bátor csemete, amikor anyu számára kiderült, hogy a gyermeke kénytelen volt magyarul beszélni a helyiekhez, az angolt ugyanis, amivel kitartóan próbálkozott, a boltban nem értették meg…
A sztiroport gyorsan fel lehet cserélni hungarocellre, az örökírót tollra, a szemafort jelzőlámpára. A gustinból már kicsit nehezebben lesz étkezési búzakeményítő, a kikiriki és a mogyoró közötti perverz azonosságról meg sokan egyszerűen nem hajlandóak tudomást venni. De nem ezek a dolgok a meghatározóak. Az anyaországi tizenéves, ha Vajdaságba, Erdélybe, Felvidékre látogat, valószínűleg a legkevésbé fog azzal foglalkozni, hogy használjuk-e a középzárt e hangot vagy hogy mikor kapott szabad királyi városi címet egy-egy település. Ha már eljön hozzánk, azt akarja majd látni, mi bennünk és benne az azonos és miben különbözünk tőle. S azt, hogy ezt a különbözőséget, ha van, ő tudja-e szeretni.
Ezt azonban először talán nekünk, magunknak kellene tisztáznunk. Önmagunkkal.
