Egy rituálé. Prométheusz ajándéka fölé tartod a kis rudat, paff-paff, az első slukkot követi a második, és már füstöl is a szád. Suhanc korunkban a tyúkólba lapultunk – a baromfik nem értették mit keresünk bent, amikor a háziak már rég összeszedték a fészkeikből a tojásokat –, füstöltünk mint a kis gyárkémények, nagyokat köhögtünk, ökrődtünk is. Akadt olyan közöttünk, akinek annyi köhögés elég volt, és nem lett dohányos. Én évekkel később az lettem, még az vagyok.
Mire ezek a sorok nyomtatásban megjelennek, otthon gond nélkül cigizhetek, nyilvános zárt helyen viszont nem nagyon. És ez rendben is van. Sok nyugati országban így működik ez már egy jó ideje. A munkahelyen nem cigizünk, kimegyünk a levegőre, ázunk-fázunk, de bent nem lehet füstölni. Akkor sincs ezzel bajom, ha cigizek. Nincs, mert attól, hogy én cigizek, nem biztos, hogy másnak is szívnia kellene a füstöm. Ez ugyanúgy függőség, mint az alkoholizmus vagy a kábítószer-élvezés. Vagyis az, hogy autonóm jogom mérgezni magam, mindaddig rendben van, míg nem nyomom az égő cigit egy nem dohányzó terhes ismerősöm orra alá. Annyit ihat az ember, amennyi belefér és azzal lőheti be magát, amivel akarja, az ő döntése, az ő élete. Addig, amíg nem akar részegen autóbuszt vezetni, amiben én vagy egy szerettem ül, vagy az utcán nem hadonászik valaki egy heroinos tűvel. Ha ez megtörténik, akkor a függősége már nem csak egy embert érint, árthat másnak is. Valahol itt tart a mai orvostudomány a passzív dohányzással – nem kellene befüstölni felebarátainkat, és az ismeretleneket sem.
De. (Most is van egy „de”.) A nyolcvanéves öregembert, aki világéletében kapadohányt szívott, nem nagyon fogja meggyőzni egyetlen orvos – és várhatóan a törvény szava sem arat majd nagyobb sikert –, hogy nem kellene rágyújtani mondjuk egy autóbusz-állomáson. Egész életében cigizett, sohasem volt beteg. Pro és kontra – mint általában szokott lenni.
A tiltás ellenére ma reggel nem úgy keltem, hogy félteném a dohánygyárakat vagy a söntések tulajdonosait. A szerbiai törvény jól ki lett találva (nem úgy mint néhány más európai országban). Mi továbbra is cigizhetünk majd a kis kocsmákban is, ha a tulajdonos dohányzóvá jelöli ki a helyet. Mert annak fogja. Hány nem dohányzó társaság van egy-egy kocsmában? Nem sok. És aki oda jár, ne akarjon már füstmentesen mulatozni, ugye?! Az éttermek majd egyenként eldöntik, ki mit szeretne, kinek mi éri meg jobban. A dohányzók és a nem dohányzók pedig majd úgy alakítják az estéjüket, hogy mindenkinek jó legyen. Vagy otthon maradnak.
A legjobban a munkahelyen fogják „megszívni” az emberek. Az egész nap egy írógép vagy számítógép előtt ülő láncdohányos nem biztos, hogy egyik napról a másikra meg tudja változtatni a szokásait. Sokan szitkozódni fognak még ezért, de nem hiszem, hogy bevállalják egy esetleges büntetés fejében az irodában dohányzást.
Filozofálhatnánk arról, hogy milyen hatása lesz a törvénynek, vagy, hogy lesz-e egyáltalán. De inkább ne tegyük. Egy dolgot azért tartsunk szem előtt: ha mától az emígy sem kedves hivatalnok még morcosabban dobálgatja a papírjainkat, legyünk elnézőbbek vele. Mosolyogjuk rá, és kínáljuk meg egy nikotinos rágógumival.
