A szavazásnak az lenne a lényege, hogy elégedettségünket kifejezve voksunkkal toljunk egyet az eddigi hatalom szekerén, hogy folytathassák, amit elkezdtek. Vagy jelezzük nekik, adják át helyüket másoknak – új arcokat akarunk látni új pozíciókban, olyanokat, akiknek még nem volt alkalmuk bizonyítani. Persze csak akkor, ha valami épkézláb elképzeléssel állnak elénk.
Most senkinek sem állhat igazán érdekében az urnák előtt megmérettetni. Az ellenzéki pártok egy valamiben megegyeznek – ahogyan ma működik az ország, az nem jó. De akkor milyen irányba kellene kormányozni? Ez az, amire nincs válasz. Csináljunk valamit, csak más legyen, mint ami van. Ez még nem elég az üdvösséghez.
2012 márciusában választunk, inti nyugalomra híveit a magáról már lassan olyan személyi kultuszt felépített államfő, mint a (rég)múlt idők vezérei. Boris Tadić lett az ország mindenható megmondóembere, amit és ahogyan vizionál, az úgy lesz. A hétvégén Vuk Draškovićék száborán mindenkit megnyugtatott: előrehozott választások nem lesznek, mi majd valamikor a következő tíz évben társulunk az Európai Unióhoz (csak abban nem vagyok biztos, hogy az unió fennmarad addig), természetesen minden jó forrása a közös európai család és azok a szerb pártok, amelyek Brüsszel felé kacsingatnak.
A demokratákkal fej-fej mellett haladó haladók is Európa-pártiak (lettek), ezt már többször elmondták, és Brüsszel is nyitott feléjük: Tomislav Nikolić szinte hazajár az EU „fővárosába”. Velünk, magyarokkal is jóban van, egy igazán barátságos ember lett belőle. Ha a hétvégén nem volt ott a toleranciakupa döntőjén, jövőre már lehet, hogy ott lesz, vagy 2012-ben ő nyitja meg ezt az össznépi, a nemzetiségi kérdésekentúlmutató játékokat. Lehet, hogy Szerbia elnökeként.
Ez a „lehet” az oka annak, hogy nem ugrálnak igazán a haladók sem egy új választásért, még nem olyan biztosak magukban. A demokraták és koalíciós partnereik még ha csak egy nyúlfarknyival is, de előttük vannak – ha hiszünk az ilyen jellegű felméréseknek. Vagyis lehet, de még nem biztos, hogy Nikolić lesz az új Tadić.
Márciust írtunk, amikor a haladók bejelentették, sikerült összegyűjteniük egymillió aláírást egy rendkívüli választás kiírásáért. Mit történt akkor? Pontosan az, amire ők is, és mi is számítottunk: semmi. A választásról szóló szólamoknak az erődemonstráción kívül nincs egyéb szerepe. Aki követeli, az is tudja, a hatalmon lévők úgyszintén. A kollektív amnézia még nem öltött olyan méreteket, hogy Nikolić teljes biztonságban érezze magát. Egyedül, és még az eddig maga köré toborzott pártokkal sem lehet biztos a többségben, a mostaniakkal közösködni pedig nem akar. Ha az aktuális retorikáját figyeljük, akkor nem. Ez persze, ha minden kötél szakad, még változhat, voltak már természetellenes koalíciók Szerbia élén.
Ha mégis voksolnunk kellene (vagy illene, kinek hogy tetszik) 2012 tavasza előtt, azt lehet, azért tennénk, mert a ma hatalmon lévők felbuzdulnak azon, hogy elnyerjük jövőre az uniós tagjelölti státust. Megpróbálják majd azt a részsikert meglovagolva bebiztosítani magukat még négy évre. Azt viszont már Brüsszel dönti el, mikor leszünk tagjelöltek. De ha a kormány forgatókönyve szerint zajlanak a dolgok, akkor 2011 végén ez megtörténhet, ahhoz meg már nagyon közel lesz 2012 tavasza. És ha semmi sem változik, a jelenlegi hatalmi nomenklatúra kitarthat addig – az alkotmányos rendet semmi sem veszélyezteti, a parlament, még ha csak minimális többséggel is, de döntésképes.
Az ellenzék pedig tovább elégedetlenkedhet, a karaván ettől még halad.
