El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet, amikor az ember otthonát egy buldózer a földdel teszi egyenlővé. Még ha illegálisan építettem is a háznak alig nevezhető – áram, vezetékes víz, vécé nélküli – lakomat. Ez történt, pontosabban történik péntek óta majdnem ötven családdal Új-Belgrádban.
A főváros sikeresen megpályázta az idei Universiade, az egyetemista és főiskolás világbajnokság szervezését. A sokak szerint a régió egyik legígéretesebb fővárosa fejlődik, a világ vérkeringésének része próbál lenni. Mint olyan, változnia kell, változik is. Pénteken jelentek meg a buldózerek az új-belgrádi 67-es blokk illegálisan felépített romatelepén, lebontották azokat a házakat, amelyek az Universiadéra tervezett egyik fontosabb útvonal útjában voltak. A 350 „ház” – valójában karton- és bádogdoboz – közül ötvenet bontottak le.
A fedél nélkül maradt – nagyrészt Koszovóból áttelepült – romáknak a városi vezetés felajánlotta, hogy átmeneti szállást biztosít számukra. Nem éltek ezzel a lehetőséggel. Mára virradóan ötödik éjszakájukat töltötték az utcán, ott és úgy bújtak meg, ahol tudtak.
Dragan Đilas, Belgrád polgármestere bizonyos körökben nagy port kavart az azóta tett kijelentéseivel is. Legtöbb reakciót az a bejelentése váltott ki, amelyben lényegében arról beszélt, hogy a belgrádi bejegyzett címmel rendelkezőkről gondoskodnak, a többiek pedig menjenek vissza oda, ahonnan jöttek. Az ombudsman és néhány roma szervezet képviselője elítélte (de van olyan is, amely támogatja) a belgrádi városi vezetés roma-politikáját, néhány civil szervezet a polgármester lemondását követeli.
Nem különböztethetünk meg senkit sem nemzetiségi alapon. Így van ez népszámláláskor is, mindenki annak vallja magát aminek akarja. Ebből kifolyólag fogalmunk sincs – más környező országokhoz hasonlóan –, hogy pontosan hány cigány él Szerbiában. A becslésekről pedig sok mindent mondhatunk, csak azt nem, hogy valamirevaló mutatók lennének: Szerbiában ma 100 ezer és 800 ezer közöttire tehető a romák száma, mondják a statisztikák, a valós számot valahol a félmillió körül érzik az ezzel foglalkozók.
Hatszáz cigánytelep van az országban, ezekben negyed millió roma – és nem roma – él. A telepek egy harmada állítólag „legalizálható állapotban van”.
Az említett adatok az elmúlt egy-két nap „termése”. Az új-belgrádi romatelep felszámolását most nem csak a cigánykérdés statisztikáinak felmelegítésére használják fel, hanem a Magyarországról már jól ismert politikai poénszerzésre is: a már létező roma szervezetek is más-más oldalon állnak, új önjelölt vezetők állnak egy-egy roma csoport élére.
A földönfutóvá vált romák is megosztottak. Útblokáddal is próbálkoztak, akkor még egységesen, de később már maguk a kitelepítettek is két részre szakadtak. Az egyik csoport támogatja azt a vezéralakot, aki eddig rendezte ügyes-bajos dolgaikat. Egy bizonyos Enver Kovači nevét emlegetik. Akik már nem hisznek neki, azt mondják, 50 eurót kért tőlük, azzal hitegetve őket, hogy majd bevezetik az áramat hozzájuk, de ebből nem lett semmi.
Ha már a magyar példával is foglalkoztunk: Szerbiában is egy integrációs programot terveznek megfogalmazni, feltételezhetően a magyarhoz hasonlót. Hogy ez nálunk miből áll majd, még nem tudhatjuk pontosan, de a problémák hasonlóak, a megoldáskeresés is valószínűleg az lesz. Egy biztos: minden pénzbe kerül, jó címszó alatt pedig sok pénzt le lehet hívni akármilyen, a célt egyáltalán nem, vagy csak átmenetileg szolgáló programokra. Ha Magyarországon az elmúlt mintegy húsz évben a becslések szerint 150 milliárd forintot költött az állam a romák integrációjára, és szinte semmit sem oldottak meg vele, akkor csak elképzelni lehet, hogy Szerbiában, ahol az átlagember egy kicsivel dörzsöltebb, mennyi pénzt költhetnek majd el gyakorlatilag semmire.
Summa summarum: terítéken a cigánykérdés, de nem csak azért, mert ma van a romák világnapja.
