Bevallom, nincsenek gyerekkori emlékeim a húsvétról. Szüleim meséjéből tudom, hogy apám egyik útjáról fehér játéknyuszit hozott ajándékba. Biztosan húsvét volt. Boldogan helyezték el a nagy, hófehér, piros szemű, plüss állatot az ágyamban. Arra számíthattak, hogy majd gügyögni és sikongani fogok örömömben. Én viszont, a hálátlan, ijedtemben veszettül bőgni kezdtem. Olyannyira, hogy a nyulat ki kellett venniük a kiságyból.
Azt, hogy később mi lett vele, nem tudom.
Amikor már nem féltem a nyulaktól, megtanultam, hogy a húsvét a karácsonnyal együtt a kereszténység legfontosabb ünnepe. És azt is, hogy Jézust pénteken keresztre feszítették, majd a harmadik napon, vasárnap feltámadt. És érdekesnek tartottam, hogy legnagyobb ünnepünk eredetileg zsidó ünnep volt. Héberül pészach. Ezen a napon ünnepelték meg a zsidók egyiptomi fogságukból való szabadulásukat.
A húsvét a tavaszvárás, a feltámadás, az újjászületés ünnepe is.
És valahol itt jön a képbe a nyúl, a termékenység egyik szimbóluma. Úgyszintén a tojás, amely a belőle kikelő madárral a sírjából feltámadó Krisztust jelenti.
Újjászületés, feltámadás.
Ezeket a szavakat halljuk minden oldalról a napokban. Meg azt, hogy megbékélés, béke, nyugalom…
De azt a szót is, hogy bizonytalanság. És ezt egyre hangosabban.
Világválság!
A derűlátók szerint semmiség az egész, és már egy-két éven belül ismét minden a régi kerékvágásban halad. A borúlátók későbbre jósolják az újjászületést, mondván, hogy közben nem lesz keresztre feszítés.
Vannak azonban, akik mindig mindent sötétnek látnak, és ezt a világválságot is hasonlónak, sőt még súlyosabbnak tartják a nyolcvan évvel ezelőttinél. Arról pedig tudjuk, hogy mivé fajult.
A napokban olvastam egy elemzést, amelyben a szerző a válság kezelésére a bérek emelését és a profit csökkenését javasolja. Magyarán, mi, egyszerű halandók ezekben a válságos években többet keresnénk, a kapitalisták pedig kevesebbet.
Gyönyörű!
Támogatom!
Persze a cikk szerzője különböző megoldásokat is javasol arra, hogy miképpen lehetne ezt megvalósítani. A kormány különböző gazdasági intézkedéseivel a pénz, a vagyon újfajta elosztásáról beszél, amelynek egyik alapelve a szolidaritás volna. A gazdagok a szegények javára lemondanának profitjuk egy részéről, hogy a szegények meg tudják venni a gazdagoktól azt a terméket, amelyet ők maguk termeltek a gazdagoknak, hogy nekik eladják. És ha megveszik, a termelés nem áll le, és hamarosan eltűnik a válság.
Ha tudjuk, hogy az elmúlt harminc év alatt a nemzeti jövedelemhez képest a bérek részaránya folyamatosan csökkent, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy a tőke tulajdonosai nem törődve sem a szolidaritással, sem azzal, hogy valamiféle egyensúlyt tartsanak fenn a gazdaságban, csak azzal, hogy vagyonukat gyarapítsák, akkor hogyan várhatjuk el ugyanezektől az emberektől az ellenkezőjét, azt, hogy lemondjanak profitjuk egy részéről?
És hogyan lehet elvárni egy kormánytól azt, hogy ezeket az embereket megrendszabályozza, amikor hatalmuk és jólétük jórészt éppen ezektől az emberektől függ. Mellesleg sok esetben nyomon sem lehet követni, mekkora egyik-másik tőketulajdonosnak a vagyona, mert nem itthon tartják pénzüket, hanem különböző gyanús alapokban az adóparadicsomoknak nevezett országokban.
Azt is olvastam a napokban, hogy dühös ránk a Világbank többek között azért, mert a közvállalatok igazgatóinak fizetése nem a gazdaság helyzetének függvénye, hanem egészen másé. A közvállalatok igazgatóinak fizetését a kormány szabja meg. Gondolok itt a köztársasági kormánytól kezdve az önkormányzatok végrehajtó bizottságaikig. A hitelfolyósítás egyik feltétele volt ennek a kérdésnek a rendezése. Mégsem történt meg.
Ahogy az sem történik meg soha, hogy a tőkés lemondjon a nyereségéről. Inkább belepusztul. Persze a legnagyobbak, akiktől tulajdonképpen a mindenkori világválságok függnek, nem pusztulnak bele, sőt megerősödnek, és egy idő után, akkor, amikor ők ezt jónak látják, hagynak minket feltámadni.
Mert ugye minden rossz után következik a jó, de hogy mikor lesz nekünk jó, és mikor rossz, nem tőlünk függ. Ezúttal hagyjuk azokat az elmélkedéseket, hogy minden e világon csak tőlünk, önmagunktól függ, mert ugye szegényen is lehet elégedett és boldog az ember. Mert milyen boldogság az, amikor belerokkansz a munkába, hogy gyerekeid számára megkeresd a betevő falatot? Milyen boldogság az, ha nem tudsz a gyerekeidnek, a családodnak ugyanannyit, vagy kissé többet nyújtani, mint amennyit te kaptál a szüleidtől? És nem azért nem tudsz, mert nem vagy rátermett, hanem csak azért, mert éppen rossz helyen és rossz időben születtél.
Itt, ezen a puskaporos Balkánon, ahol egy-egy feltámadás, egy-egy újjászületés nem három napig tart, hanem sokkal hosszabb ideig.
Nemrég egy külföldi ismerősöm megkérdezte, minket hogyan érint a válság?
Mi már megszoktuk, válaszoltam neki.
Minden évben megfőzzük a kis sonkánkat, festünk tojásokat, zsenge fűből fészket rakunk, és várjuk a nyuszit.
Mert tudjuk, hogy egyszer majd ismét ellátogat hozzánk.
