Emlékszem a kilencvenes évek azon időszakára, amikor még nem volt ennyi dél-amerikai szappanopera a tévében, ezért néhány haveromnál a maratoni parlamenti közvetítést nézte a nappaliban a nagymama, egy idő után álomra hajtotta fejét, nagyokat horkolt a közvetítésre. Akkor, tizenévesen, untuk ezeket a közvetítéséket mert nem tudtuk, ki kire üvöltözik a tévében, melyik párt színeiben támadja a másikat, és miért. Ma természetesen más a helyzet. Tudom, ki melyik politikai irányzat képviselője, és ismerem a pártokat is. Azt a huszonkettőt mindenképp, amelyek a parlamentben képviseltetik magukat. A több mint hatszázból.
Sok párt van az országban, mondja az államvezetés, és igazat adhatunk nekik. Mindenki alapíthatott Szerbiában pártot, csak egy nagyobb társaság kellett hozzá, 100 nem hitelesített aláírás. Így jutottunk el oda, hogy ma már lehet, hogy a kelet-szerbiai kék szeműek jogaiért is harcol egy politikai alakulat, csak nem hallottunk még róla, mert a kék szeműek közül a legkékebb szemű nem indult polgármesteri választáson.
Komolyra fordítva a szót: sok az inaktív, csak papíron létező párt. Ettől kaotikussá vált a szerbiai politikai paletta, a pártok finanszírozásáról nem is beszélve.
Egy új szerb párt megalakításához 10 ezer, egy kisebbségihez ezer hitelesített aláírás kell a jövőben. Hitelesített, vagyis nem hogy több támogatóra lesz szükség a jövőben, de pénzbe is kerül majd a pártalapítás. Ez az egyik kivetnivaló, amit a héten elfogadott törvény ellenzői az állam számlájára rónak. A másik pedig az, hogy újra be kell jegyezni a már létező pártokat. Vagyis nulláról indul mindenki, amit akár úgy is értelmezhetünk, hogy megfosztják a már megszerzett létjogosultságától az adott pártot.
Néhány Kárpát-medencei kollégát felkeresve kiderült, hogy az új párttörvény Szerbiában egyedülálló a régióban: a jelenlegi román, szlovák és ukrán törvények nem ismerik a nemzeti kisebbségek felé tanúsított pozitív diszkriminációt. Ukrajnában viszont – ahol kevesebb magyar él mint nálunk – ennek ellenére a két bejegyzett kisebbségi pártból mindkettő magyar. Horvátországban pedig, ahol jelentősen kevesebb magyar él, három aláírással érdek-képviseleti szervezetet lehet alapítani, a választáson pedig függetlenként indulnak a helyi magyar politikusok, így lehetnek a szábor tagjai is. Szerbia lett tehát az egyedüli ország a régióban, ahol kimondják: a nemzeti kisebbségek politikai érdekképviseletét pártoknak kell ellátniuk, de a megalapításhoz alacsonyabb küszöböt kell átlépniük mint a többségi nemzet tagjainak.
Tetszik nekünk a jelenlegi állapot, vagy sem, újabb kihívás előtt állnak a politikai élet részvevői: bizonyítaniuk kell létjogosultságukat. Köztük az öt vajdasági magyar pártnak is. Itt vetődik fel a kérdés: sok-e vagy sem az ezer aláírás?
Valamivel több mint negyedmillió magyar él ma az országban. Egy párt megalapításához kell ezer aláírás, vagyis ezer ember, aki nevével, személyes adataival kiáll egy politikai opció mellett.
Az öt magyar pártból egyről tudjuk, hogy körülbelül ötezer tagja van. Azt a többiek is elismerik, hogy ez a párt a legnagyobb tagsággal, legfejlettebb infrastruktúrával rendelkező vajdasági magyar párt, ennek megfelelően a Magyar Koalíciós összetartó időszak után csak nekik jutott hely a köztársasági parlamentben. A másik négyről nem tudjuk, mekkora a támogatottsága. Még megközelítőleg sem.
Ha másra nem, arra jó lesz az új pártbejegyzés, hogy világossá váljon, melyik párt tud legalább ezer embert maga mögé állítani. Hány vajdasági magyar párt lesz, marad a bejegyzés után? Akik azt gondolják most, hogy nem fogja mindegyik pártunk sikerrel venni ezt az akadályt, lehet hogy nem járnak távol az igazságtól. De lehet, hogy azok sem, akik pont az ellenkezőjére számítanak. Nem tudhatjuk még, de a pártvezetők biztosak a sikerben.
Biztosak magukban, a követőikben, egy esetleges vajdasági magyar egypártrendszer létrejöttétől nem tart senki. A törvény életbe lépésétől számított hat hónapon belül kiderül majd, kinek volt igaza, addig kell mindenkinek maga köré gyűjtenie a legodaadóbb támogatóit.
