SZENTLECKE Szent Pál apostolnak a Timóteushoz írt első leveléből
„Szeretett Fiam! Mindenekelőtt arra kérlek, végezzetek imát, könyörgést, esedezést és hálaadást minden emberért, a királyokért és az összes elöljárókért, hogy békés, nyugodt életet élhessünk, szentségben és tisztességben. Ez jó és kedves üdvözítő Istenünk szemében, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére.
Hiszen egy az Isten, s egy a közvetítő Isten és ember között: az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta magát mindenkiért, és tanúságot tett a meghatározott időben. Ezért kaptam a küldetést, hogy hírnök és apostol legyek – igazat mondok, nem hazudom –, a pogányok tanítója hitre és igazságra. Azt kívánom tehát, hogy a férfiak mindenütt tiszta lélekkel emeljék imára kezüket, ne haragos és viszálykodó érzülettel.” (1Tim 2, 1-8)
Kiért szoktunk imádkozni? Van egyáltalán van-e imaszándékunk? Vagy csak el szoktuk mondani az imaszöveget, hogy letudjuk a kötelezettséget? Mert imádkoztunk és kész! Egyáltalán foglalkoztat bennünket, hogy mit akarunk elérni az imával? Dicsőíteni az Istent, vagy imádni Őt? Vagy hálát adni, megköszönni Neki valamit? Vagy kérésünket akarjuk elébe tárni, vagy bűnbánattal közeledünk hozzá?
Érdemes egy kicsit átgondolni Pál apostolnak a Szentleckében olvasott levélrészlete alapján imaéletünk milyenségét és célirányosságát. Ez nagyon segíthet minket abban, hogy rendszeresen, elmélyülten, Istenre irányítottan imádkozzunk. Különben Szent Pál minden levele elején vagy végén arról szól, hogy állandóan megemlékezik az imáiban azokról, akiknek a levelét írja, és mindenkiről, akinek az evangéliumot hirdette, meg azokról is, akik náluk vagy ott körülötte, segítségül hívják az Úr nevét. Amikor az imáról ír, mindig hivatkozik arra, hogy valamilyen szándékra imádkozik, vagy valamilyen szándékra imát kér.
Első, amit a felnőtt és tudatos keresztény imájában figyelembe kell venni, az, hogy valakihez szólunk, és nem csak úgy mondunk egy szöveget a levegőbe. Azt is tudnunk kell, hogy melyik isteni Személyhez akarunk beszélni. A „Mi Atyánk” az Atyához szól, az „Üdvöz légy Mária” Jézus anyját szólítja meg, a „Jöjj Szentlélek Istenünk” a Szentlélekhez fohászkodik, és így tovább. A szentmise imáinak kilencven százaléka az Atyához szól. Ha csak azt mondjuk, hogy Istenünk, akkor általában az Atyára gondolunk. És minden imában hasonlóképpen.
Erre azt mondja valaki, persze, hát benne van az imaszövegben. Az én kérdésem az, hogy ez mennyire tudatos bennünk. Meg szoktunk-e egy pillanatra állni és elcsendesedni az ima előtt, és arra gondolni, hogy az, Akit megszólítunk, itt van, szeret minket, törődik velünk? Valóban Hozzá intézzük a saját szavakkal mondott, vagy kész imaszöveggel kifejezett imát? Vajon úgy-e, mint ahogy mi emberek beszélgetünk egymással, és nem csak úgy, hogy a levegőbe beszélünk?
A másik dolog az, hogy akarok valami konkrét dolgot mondani az adott isteni Személynek, vagy Szűz Máriának, vagy valamelyik szentnek. Kell, hogy legyen témája az imámnak, mint ahogy van témája a beszélgetéseknek, amit egymás között folytatunk. Kell, hogy valamit mondjunk Istennek, vagy annak, akit az imánkkal megszólítunk, akinek valamit közölni akarunk. Ez lehet dicsőítés, mert Isten nagy, mindenható, fölséges. Lehet imádás, mert hódolatunkat akarjuk kifejezni Isten előtt. Lehet hálaadás a kapott jókért, kegyelmekért. Ha Máriához, vagy a szentekhez fordulunk, kérhetjük tőlük, hogy járjanak közben értünk, hogy tudjuk követni a példájukat, vagy meg tudjuk valósítani az Atya velünk kapcsolatos akaratát. Istennel kapcsolatban inkább az kell, hogy rábízzuk magunkat, szeretteinket, problémáinkat az Ő gondviselésére. Nem pedig úgy, hogy megmagyarázzuk Neki, hogy mit kellene szerintünk megtennie, vagy másképpen tennie. A gyermeki ráhagyatkozás az Atyára, vagy a szenvedő Jézusra, vagy a Szentlélek vezetésére sokkal többet ér annál, hogy újra és újra hajtogatjuk Istennek az imában, hogy mi a bajunk, mi nincs jól, mit adjon meg, vagy mitől mentsen meg. Ha ráhagyatkozunk az Ő gondviselő jóságára, akkor békénk lesz, Ő pedig velünk lesz a nagy megpróbáltatásokban is, erőt és lendületet ad a kitartáshoz.
A harmadik dolog is nagyon fontos. Lassú léptekkel, csendes szünetekkel imádkozzunk, különösen a szentségimádás vagy szentséglátogatás közben, de akkor is, ha olvassuk a Bibliát. Talán a legtöbben éppen ezt nem vesszük figyelembe az imádságban, pedig ez a legfontosabb. Isten mindig szól hozzánk. Néha halkabban, néha hangosabban, de szól.
Amikor több mint negyven éve, Zentára kerültem a Kis Szent Teréz plébániára, azt kérték az akkori hívek, hogy amint az öreg Piuković plébános tette, én is mondjak nekik néhány szót hétköznapokon is a mise alatt a felolvasott bibliai olvasmányokról vagy a napi szentről. Azzal a megfontolással kezdtem, hogy minden két évben ismétlődnek ezek az olvasmányok, és a harmadik évben már csak ismételni kell amit mondtam, mert úgy is elfelejtik, hogy két éve mit mondtam. Már huszonegyedik alkalommal olvassuk a hétköznapi olvasmányokat és az a csodálatos felfedezésem volt már régen, hogy mindig újat és mást mondanak nekem, és mindig többet és többet üzen Isten általuk. Ezért mondom, hogy minden alkalommal szól az Isten, csak meg kell tanulnunk elcsendesedni és meghallani az üzenetét.
Még egy fontos szempont van az imában. A magunknak való önzés helyébe bele kell imádkoznunk a felebaráti szeretet legszélesebb látáskörét. Ha csak úgy imádkozunk, hogy az én bajom, az én problémám, az én szeretteim, az én hálám, az én dicsőítésem, akkor azt hiszem, hogy Isten ezt nem is nagyon hallja meg, vagy meg sem hallgatja. Figyelembe kell venni, hogy minden hivatalos imánk többes számú. A „Mi Atyánk”, az „Üdvöz légy”, a miseimádságok, a hívek könyörgése. Mi mások helyett nem tudunk imádkozni, de mások nevében, másokért viszont kötelességünk imádkozni. Ha nem úgy imádkozom, hogy engem gyógyíts meg Istenem, hanem a betegeket az egész világon, akkor rólam bizonyosan nem fog Isten megfeledkezni.Ugyanis ha én az összes beteget szeretem, akkor Isten engem úgy szeret, mint az Ő kedves gyermekét, aki megértette Jézus üzenetét.
Imádkozzunk így, és örömünkre, lelki békénkre és Istennel való kapcsolatunk javára lesz az imádkozás.
