Egyetemista és egyetemista között is van különbség, hiszen nem mindegy, hogy valaki a Jogi Karon szerzett diplomát 9,7-es átlaggal, vagy valamelyik, nem akkreditált intézményben tanul 13 éve, s ha sikerül, akkor őszre beiratkozik a harmadik évfolyamra.
Hétfőn késő délután, miután 5. lett a 100 méteres mellúszás döntőjében, Szilágyi Csaba, a szerbiai válogatott tagja azt nyilatkozta, hogy nem is kellett volna, hogy részt vegyen a Szerbiában zajló 25. Universiadén, mivel nem jár egyetemre. A jelenleg legjobb vajdasági magyar úszó hozzátette, hogy ő és edzője is ellenezték az Egyetemista és Főiskolás világbajnokságon való részvételt, ám hiába, muszáj volt úsznia, „felsőbb” parancsra. Egy nappal később, valószínű ismét „felülről” érkező utasításra, Szilágyi visszavonta nyilatkozatát, s hivatalos nyilatkozatot küldött valamennyi tájékoztatási eszköznek, melyben az olvasható, hogy nagyon fáradt volt, s ezért értelmezték félre a kijelentését. És az is kiderült, hogy Szilágyi hétfőn nagyon fáradt lehetett, mivel elfelejtette, hogy június 22-én sikeres felvételi vizsgát tett az újvidéki Technológiai Karon. (Én már csak csendben jegyzem meg, hogy a belgrádi Universiadéra június elsejéig lehetett benevezni, addig kellett elküldeni a jelentkezési lapot).
A félreértések elkerülése végett, nem Szilágyi Csaba universiadés szereplésével van gondom, s örülök annak, hogy több vajdasági magyar fiatal is tagja a szerbiai válogatottnak. A baj azzal van, hogy ez már nem az Egyetemisták és a Főiskolások világbajnoksága, hanem profi és fél profi sportolók versengése. Talán itt válik világossá, mit is akartam mondani az első mondatban: nem lehet azt egyetemistának és főiskolásnak nevezni, akit az adott sportág szövetsége beíratott valamelyik felsőfokú intézménybe, s az illető, egyetlen egy professzor nevét se tudja, sőt, lehet azzal sincs tisztában, hol, melyik utcában van az egyetem. Két évvel ezelőtt Bangkokban a legtöbb szerbiai sportoló a Művészeti Akadémia hallgatója volt. A mostani Universiadén is vannak olyanok, akik soha nem jártak egyetemre, csak beíratták őket. Írhatnék ide neveket, de nincs értelme, mert már mondtam, hogy nem a sportolókkal van a probléma. Hivatalosan egyetemisták, de annyi közük van a felsőoktatási intézményhez, mint amennyire Chuck Berry és Nemcsák Károly rokonok.
Nem értem, hogy miért kell hamisítani, ámítani önmagunkat, csak azért, hogy érmeket szerezzen a nemzeti együttes. Miért nem lehetett volna azokat az egyetemistákat elküldeni Belgrádba, akik tudják, mikor van a vizsgaidőszak, van kedvenc és van legutálatosabb professzoruk... Erre talán csak azok tudnak felelni, akik intézték az „egyetemisták” papírjait.
És mit tehetnek azok az egyetemisták, akiknek valóban ott lett volna a helyük az Universiadén, azonban mégsem vehettek részt a játékokon? Semmit. Esetleg, ha valaki megkérdi őket, hogy miért nem vesznek részt a versenyen, akkor azt mondhatják: azért, mert az Universiadén nem a részvétel, hanem a győzelem a fontos.
Ethelbert Talbot, Közép-Pennsylvania anglikán érseke, aki az 1908-as londoni olimpia előestéjén azt mondta, hogy „Nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos” pedig forog a sírjában.
