Az, hogy ma ezt a szöveget írom, nem az elmúlt egy-két hónap, de nem is az elmúlt egy-két év hozadéka. Arról már több helyen, többször olvashatott, hallhatott a kedves Olvasó, hogy a Magyar Szó – a vajdasági magyarság egyetlen napilapja – milyen anyagi, és ebből kifolyólag erkölcsi helyzetben van. Szögezzük le még egyszer: nem most került ilyen helyzetbe, csak eddig hallgattunk. Ez a helyzet egyben a Sztrájknapló „szülőatyja” is.
Öt éve vagyok a lapnál, még a húszas éveimben járok. Ebből kifolyólag nincsenek történeteim a kilencvenes évekről, az akkori sztrájkról, az infláció-ette újságról, a miloševići rezsim viszonyulásáról. Azt viszont érzem, hogy jelentős átalakuláson esett, esik át az újság. Gyakorlatilag ugyanazt látom a lap strukturális átalakulásából, amit az Olvasó. Csak belülről.
A Magyar Szónak – leszámítva a júliusi és az augusztusi uborkaszezont, a 16 oldalas lapot – péntek kivételével, amikor havi egy melléklet jelenik meg, minden nap külön tematikájú melléklete van. Ha úgy tetszik, újsággal az újságban jelenünk meg. Jelen pillanatban a Magyar Szó mellékletein keresztül külön szól a sport rajongókhoz, a mezőgazdaságból élőkhöz, a fiatalokhoz, havonta egyszer a színházba járókhoz.
Sok minden kiderült ezeknek a mellékleteknek a létéből. Azt tudjuk, hogy csütörtökön, a „tévéműsoros Magyar Szó” és hétvégén, a Hétvége melléklettel megjelenő lap példányszáma jóval nagyobb, mint a többi napon megjelenő lapé. Ezért próbálunk más napokon is valami pluszt nyújtani azoknak, akik megveszik az újságot.
A két éves Magvető bebizonyította, hogy megjelenése nem veszélyezteti egy másik, hasonló tartalmú vajdasági magyar kiadvány létét, jól megférnek egymás mellett. Sőt, a mellékletnek köszönhetően a keddi szám előfizetőinek száma is megnőtt. A mai formájában 2004. óta létező Sportvilág munkatársai pedig büszkék lehetnek több világbajnokkal készült interjúra, több világversenyen készült helyszíni jelentésre. Csak példaként említem meg, hogy az argentínai sakkvilágbajnokságon a világ magyar nyelvű médiumai közül csak a Magyar Szónak volt helyszíni tudósítója.
Sok esetben viszont a nyomtatott sajtó nem tud konkurálni az elektronikussal. Csak hírek, száraz tények leközlésével nem. Kit érdekel péntek reggel egy hír, amit már csütörtök délután hallott a rádióban, vagy olvasott az interneten? Nekünk többet kell adnunk, valami személyeset. Ezt a célt szolgálták A nap interjúja és A nap kommentárja rovatok, majd most a Vélemény és a Középpontban címűek. Ugyanez vonatkozik a Kilátóra és a tavaly beindított Üveggolyóra is, amelyekről úgyszintén elmondhatjuk, hogy az újság többi részétől teljesen más formában szólítják meg az olvasót.
Ahhoz viszont, hogy a fent említett mellékleteket, rovatokat még több tartalommal töltsük meg, az állandó munkaviszonyban lévő újságírókon kívül más jó tollú emberekre is szükségünk lenne. Írókra, egyetemistákra, közéleti szereplőkre, akik megosztanák gondolataikat velünk és egyben az olvasókkal is. Nem azért, hogy levegyék a terhet az újságírókról, és nem is azért, mert rossz újságírói lennének a lapnak. Hanem azért, hogy még többet tudjunk adni, még színesebbé tegyük a vajdasági magyarság és annak politikai vezetői számára is (remélhetőleg) fontos napilapunkat.
Csakhogy. Hiába van legalább egy tucat ember a legszűkebb környezetemben, akinek a gondolatai foglalkoztatnak – akármikor felkérhetné őket a Magyar Szó vitaindítóként – amikor azt kell közölnöm velük, hogy mi tizenegy hónapja nem fizettünk tiszteletdíjat. Inkább blogot vezetnek, ha íráskényszerük van.
A Magyar Szó állandó külső munkatársainak helyzetéről nem is beszéltem. Azokról, akik évek óta nem kapják rendszeresen a tiszteletdíjukat, de valamilyen csoda folytán évekig kitartottak, kitartanak a Magyar Szó mellett.
Egyre kevesebben vannak már.
