Egyéves Vajdaság statútuma – Vajdaságban. A szülőanya, a tartomány egy éve várja, hogy a másik fél is elismerje közös gyermekük létezését. Ez nem megy könnyen, keményfejű, gyáva az apa – Belgrád. Egy éve próbálja megváltoztatni a gyereket. Úgy formálni, hogy neki is megfeleljen. Ez egy hosszadalmas folyamat, aminek a végét még a keresztapa – az államelnök – sem látja: hétfőn nyilatkozott a magyar királyi tévében a statútumról, mondván még nem tud konkrét dolgokat, változtatásokat ismertetni, még tárgyalnak.
A gyerek eközben éli életet, várja a piperecsomagot, amivel majd elfogadhatóra kozmetikázzák – a kísérőtörvényt. Azért eddig sem élt unalmas életet: sokat beszéltek róla, szidták, féltek tőle, politikai játékok tárgya lett, a szerbiai politikai élet mindennapjainak szerves részévé vált úgy, hogy közben vele nem foglalkozott senki. Az anya képviseletében a tartományi parlament elnöke, a belgrádi kollégájával, még körútra is ment más szerbiai régióközpontokban: be kellett mutatni a csecsemőt a rokonságnak is, meggyőzni őket, hogy a csöppség nem a sátán földre jövetelét jelenti, nem kell tőle félni...”
Valahogy így kezdődhetne egy modern szerb politikai mese. Ebben a mesében az a szép, hogy része lehet mindenki – vagyis akarva, akaratlanul az –, a mesét itt és most írják, rólunk, nekünk és nekik. Nekünk és nekik, mert mintha a statútum szövegtervezetének vajdasági elfogadása óta két teljesen más világban élnének a „szülők”. Szétszedték a babaruhát, de mégis van egy közös gyerekük, ergo valamilyen megoldást találni kell.
Egy éve folyik a vajdasági médiacsapból a statútum-tematikájú írások özöne. A játékban mindenki a saját szerepének megfelelően vesz részt: a vajdasági autonomista pártok „egy vessző változtatást sem engednek meg”, a szerbiai parlamentben képviseltetett magyar párt emberei a jól ismert mérleg nyelve-elméletet követik (tegyük hozzá: sokszor valóban azok), a többi magyar párt sem hazudtolja meg önmagát: minden kizárólag szerb ügy, amiben nem szerepel a „kisebbség”, az „autonómia” vagy a „magyar” szó (mintha mi nem Vajdaságban élnénk), az ország legtámogatottabb pártján belül pedig kialakult egy külön vita Újvidék-Belgrád vonalon. Egyvalamiben viszont megegyeznek: új statútum márpedig lesz. Hogy végül milyen lesz? A mesénk egy része is arról szól, hogy még az államelnök sem tudja pontosan. Egy évvel a születést követően.
A kísérőtörvény kidolgozása a kormány feladata. A szerb parlament elnöke néhány kijelentésében kritizálta őket, mondván, ők rögvest elfogadnák az elfogadni valókat, csak a kormány nem továbbította a törvényjavaslatokat, így hát... Semmi.
Most, hogy ünnepeljük (?) az első szülinapot, azt hittük, hogy majd meglepi Belgrád Újvidéket, az évfordulóra majd visszaküldi a törvénytervezeteket, hangolják már össze a Tartományi Képviselőházban az eredeti szöveggel, és hajrá! De nem ez lett.
Nem is tudom, hogy foglalkozzak-e Bojan Kostreš tegnapi kijelentésével, amely szerint már tényleg a célegyenesben vagyunk, és már csak 2-3 hét kérdése a statútum belgrádi megvitatása. Már nem is emlékszem, hogy hány ilyen kijelentést hallottam. Mindig csak még egy-két hónap, és majd most, vagy nem is, még egy hónap kell.
A jelen állás szerint a lehetséges forgatókönyvek némelyike: Belgrádnak sokkal fontosabb dolga volt eddig, nem volt ideje foglalkoznia kellőképp a statútummal, de minden rendben, lesz mindenünk, szinte „állam az államban” leszünk; nem tudott mit kezdeni vele, nem tudta, hogyan reagál majd Szerbia többi része, mi lenne, ha más régiók is komolyan elgondolkodnának saját autonómiájukról?; egyszerűen nem érdekelte, nyűg az egész. (A helyesnek vélt választ nyugodtan karikázzák be, és majd egyszer kiderülhet, mennyire ismerik a modern szerb politikát.)
