Tóth Isaszegi Irén megtekintette az építkezést, s véleményét nem rejtette véka alá
Mint többször beszámoltunk róla, a topolyai községi Vöröskeresztnek a Szociális Fejlesztési Alap pályázatán sikerült 1 millió hatszázezer dinárt nyernie az idősek napközijének kiépítésére. 3 millió dinárt az önkormányzat biztosít az építkezés céljaira, de egy nagylelkű, topolyai származású, jelenleg külföldön élő támogató, Tóth Isaszegi Irén 30 000 eurós felajánlása nélkül nem jött volna össze a beruházáshoz szükséges összeg. Ki ez az idős hölgy, aki legutóbb a városnapi rendezvényekre látogatott szülővárosába, s irigylésre méltó vitalitásával mindenkit elragadtatott.
– Hamburgból érkeztem, ott élek negyven éve, és a topolyai látogatásom idén úgy időzítettem, hogy a városnapi rendezvények eseményeire essen, mert meghívót küldtek a részemre. Az eseményekkel teli hétvége elég nagy fáradsággal járt, mert szinte minden lehetséges programon megjelentem, végignéztem a kedves ünnepségeket, és mondhatom, hogy egy kicsit visszacsöppentem a szülővárosomba, ahonnan tizenegy éves koromban kerültem el, mert az iskolákat máshol jártam: Szabadkán és Zágrábban – kezdte bemutatkozását a mondhatni nem túl könnyen megnyíló asszony, aki magánéletéről sem túl sokat árult el, a szakmai életrajzáról viszont szívesen beszélt.
Építészmérnöki diplomát szerzett, felelősségteljes munkát végzett évtizedekig.
– Hogy mit mondhatnék a munkámról? Tizenhat és fél évet dolgoztam az egykori Jugoszláviában, Zágrábban a legjobb mérnökök között szerettem volna maradni diplomázás után, hogy fejlesszem a tudásomat, de ez nem sikerült. Mint önálló mérnök nyolc évet dolgoztam Boszniában, ahol specializáción is részt vettem a városrendezés területén. Igazgató is voltam a Városrendezési Intézetben (Urbanistički Zavod), utána visszajöttem, egy bizonyos ideig Újvidéken dolgoztam tervezőmérnökként, majd férjhez mentem Németországba. Ott immár negyven éve élek, mondhatom, a látóköröm még jobban szélesedett.
Hogyan került sor erre a nem mindennapi adományozásra?
– Úgy éreztem, elérkezett az idő, hogy valamit tegyek a szülővárosomért. Amikor megtudtam, hogy vannak idősek, akiknek télen a hidegben nincs hol lenniük, nincs meleg szobájuk, egyedül vannak, nincs kivel beszélgetniük, akkor a polgármesterrel beszéltem erről a problémáról, s kiderült, hogy létezik egy komoly terv az idősek napközijének építésére, csak hiányzik pénz a megvalósításához. Ekkor csatlakoztam ehhez a projektumhoz. Segítettem, ahogy tudtam, beleszóltam a tervekbe is, kritizáltam, amit nem szívesen fogadott az építész, de hát istenem, minket, építészeket nem lehet olyan könnyen közös nevezőre hozni, mert mindenkinek más az elképelése, de végül megegyeztünk. Az építkezés jól halad, szorgalmasan dolgoznak, télen már itt tölthetik napjaikat a rászoruló idős emberek.
Sajnos igen kevés olyan ember van, akinek a körülményei megengedhetnék, hogy támogasson bizonyos célokat a közösség épülésére. Az Ön felajánlása egyedülálló Topolya történetében, s a közösség a városnapi rendezvényen ezt meg is köszönte, a polgármester kitüntetésben részesítette. Honnan ez az adományozói hozzáállás?
– Az én szüleim szívesen adtak, azt a nevelést kaptam, hogy szebb adni, mint kapni, valakitől valamit elvárni. Én soha nem vártam el senkitől segítséget. Például amikor egyetemistaként nem volt arra pénzem, hogy felüljek a villamosra, és úgy menjek a város másik végébe, akkor gyalogoltam órák hosszat, de nem kértem segítséget.
Amikor első éves egyetemista voltam, akkor másoknak kötögettem pulóvereket, úgy kerestem egy kis pénzt. Másodéves koromban már valamivel többet tudtam, és elmentem nagy gyárakba, vállalatokba rajzolni, a munkások teljesítményét vezettem a faliújságon, s ezért kaptam egy kis pénzt. Amikor harmadéves lettem, akkor már elmentem egy tervezőirodába, és ott dolgoztam.
– A szüleimnek abban az időben nem volt semmijük, az édesapám feküdt ideg-összeroppanásban, az anyám ápolta, én meg tanultam. Talán ez is nevelte ki bennem, hogy segítsek azoknak, akiknek szüksége van rá. A szegény diákokat is segítem, de a föltételem, hogy jól tanuljanak, nekem az nagyon fontos. Csak úgy tudnak valamit elérni, ha nem egy, hanem legalább két foglalkozásuk van, és legalább három vagy négy nyelvet beszélnek. A világ ma nagyon kicsi lett, a lehetőségek nagyok, de kis nemzet vagyunk, nekünk nyelveket kell ismernünk.
Megkérdezhetem, hogy hány éves?
– Büszke vagyok a koromra, s mindenkinek megmondom, ha kérdezi. Nyolcvannégy éves vagyok, de rövidesen nyolcvanöt leszek. Ma sem tudok munka nélkül élni, mindent elvégzek magam körül. Autót vezetek, most is kocsival vagyok itthon. Három csigolyám el volt törve, de most már helyre jött. Több mint tízszer műtöttek. Én a rosszban is keresem a jót, és ez erőt ad. Mindig azt mondom, talán ez a rossz, ami most történik velem, valami jó hatással lesz rám a későbbiekben.
Nagy utazó hírében áll.
– Igen, nagy nagy utazó voltam, már fiatalon is bejártam Európát. Minden évi szabadságomat külföldön töltöttem, és nem azért mentem, hogy bevásároljak, hanem azt kerestem, mit láthatok, mit tanulhatok. Figyeltem az embereket, és természetesen azt, hogyan építkeznek. Széchenyi szavaival élek, ő mondta, hogy utazva tanul a ember. Benéztem a kiskapukon is, nem csak arra figyeltem, amit mutattak. Most már megint nem mozdulok ki Európán kívül, de igazán mondhatom, hogy bejártam a világot. Mikor nézem a televíziót, megállapítom, itt is voltam, ezt is láttam, ezt jólesik megállapítani.
Milyennek látja Topolyát?
– Vannak dolgok, ahol azt látom, hogy fejlődik. Csak azt tudom, hogy nem halad abban a tempóban, amelyben a világ. A világ olyan tempóban halad, hogy én, aki sok mindent láttam, csak szédelgek. Topolya lassú tempóban halad előre. Nagy baj az anyagiak hiánya, mindenki erre panaszkodik. De nem csak ez a baj. Talán az itteni embereket fel kellene rázni, ellanyhultak, fásultak lettek, pedig sok tehetség is van, akiket meg kellene becsülni.
A városnapi rendezvényeken mi tetszett legjobban?
– Nehéz válaszolni, mert kritikát kell mondanom. Az értékes rendezvényeken nem jelentek meg elegen. Volt egy csodálatos csellókoncert, amit igazán érdemes volt meghallgatni, de alig volt közönség. Ha kevesen is voltunk, jól éreztük magunkat. A könnyebb műfajú események tömegesek voltak, ez szomorú, mert többet kell törődni a művészetekkel, a sporttal, és értékelni kell a tehetségeinket, de ezt nem tapasztalom.
Milyen érzésekkel vette át a polgármesteri elismerést?
– Úgy meg voltam hatódva, hogy nem is tudtam, hogyan érzem magam. Mintha a levegőben repültem volna, s a lábam nem érte volna a padlót. Nem gondoltam rá, hogy a kitüntetettek között leszek, hiszen csak meghívót kaptam erre a díszülésre.
Az egykori Kray-kastélyban, a topolyai múzeum épületében beszélgetünk. Ha jól tudom, szeret ide jönni.
– Múlt évben, amikor beléptem a múzeumba – mert akármikor itthon vagyok, megnézem, hogy milyen kiállítás van –, megláttam egy ismerős képet. Amikor közelebb mentem hozzá, megláttam, hogy a kép a Tóth Isaszegi-tanyát ábrázolja, a nagyapámét, Mártonét. Nagyapáti Kukac Péter nálunk is festegetett, ott is élt a tanyán a nagyapámnál, kétszer is lefestette a tanyát. Amikor ránéztem, eszembe jutott a kút, a kacsaúsztató, amibe bele is mentem, és a nagyapám jól ellátta bajom. Elmosolyodtam ezen a régi emléken. Végignéztem a tárlatot, a tanyákat, nagyon szerettem volna ezeket a képeket összegyűjteni és a múzeumnak ajánlani. Akinél otthon lógnak a falon, bocsánat a kifejezésért, ott nem jelentenek ekkora értéket. A jövő generációjának, a gyerekeknek kellene megmutatni, hogy régen milyen élet volt egy tanyán. Nem magamnak szeretném a képeket, hanem a múlt egy részletét szeretném közkinccsé tenni a mindenkori topolyai gyerekek számára.
