– Mégsem 65 évesen megyek nyugdíjba!
Ezzel fogadott a 45 éves szomszédasszonyom.
– Nem tudom, mennyire hihetünk nekik – így én vissza kételkedve. – Csak a mostani kormány mandátumának a végéig napolták el a korhatár kitolását. Még ebből is választási fogást csináltak.
– Én már számolgattam, mennyit kell még dolgoznom, hány évem maradt hátra – folytatta ő. – Rossz rágondolni, hogy a húsz év milyen sok idő.
– Mondom, azt hiszem még korai fellélegezni, ezeknél sohasem lehet tudni, fogadjuk mi csak fenntartással ezt a határozatot.
Talán hurráznunk kellene, hogy nem engedtek a Nemzetközi Valutaalap nyomásának, és nem hagyta Mlađan Dinkić kiegyenlíteni a nőket a férfiakkal a nyugdíjba vonulás tekintetében. Pedig hölgytársaink közül sokan, akik minden tekintetben az egyenlőség hívei, úgy gondolják, hogy ők is addig akarnak dolgozni, ameddig a férfiak.Gondolom, hogy ők nem olyan munkát végeznek, amelyik alaposan elhasználja az embert, mondjuk nem kezdtek el 16 éves korukban szövőnőként, hangos munkacsarnokban dolgozni, hanem kényelmes, minden tekintetben biztonságot és jó megélhetést nyújtó irodai munkát végeztek, talán nem is túlságosan erőltetett tempóban. Szóval ők lehet, hogy könnyűszerrel eldolgozgatnának 65 éves korukig, de akik nem voltak ilyen szerencsések, még a 60 évet is sokallják.
Talán meglepő, hogy a rangos nemzetközi szervezet beleegyezett ebbe, mert az általuk támasztott követelések és feltételek a nyugdíjrendszer reformjára vonatkozólag meglehetősen szigorúnak tűntek. Eredetileg itt is az volt a szándék, hogy egyetlen tollvonással eleget tesznek az IMF diktálta feltételeknek, és a nőket 65 éves korukig dolgoztatják, ugyanúgy mint a férfiakat. A korhatár kitolása tűnt a legfájdalommentesebb intézkedésnek, amit egyszerűnek látszott megvalósítani. Noha távolról se mutatkozott a legésszerűbb és főleg a legtöbb pénzt megtakarító húzásnak. Hiszen a korkedvezményezettekre érvényes feltételeket megnyirbálni sokkal logikusabb fogásnak tűnt volna, s nem mellékesen ez jóval több pénzt hozhatott volna a konyhára. De több okból is ehhez eddig egyáltalán nem mertek hozzányúlni, pedig a kedvezményezettek sokasága vonulhat még manapság is 50 éves kortól nyugállományba, amikor arra semmilyen komolyabb oka nincs.
Még a rokkantnyugdíjasok kérdését sem ártana átvilágítani, hiszen azzal is rengeteg visszaélés van. Egy idős, nyolcvanas éveiben járó házaspárral ismerkedtem meg nemrég, kiváló szellemi frissességnek és fizikai erőnlétnek örvendenek. Igazán kellemes beszélgető partnereknek bizonyultak, s kiderült, hogy már 30 éve nyugdíjasok. A férj infarktust kapott 48 évesen, s rokkantsági nyugdíjba vonult, a feleség meg, hogy ápolni tudja, szintén nyugdíjaztatta magát, jóval a megengedett korhatár előtt, mert ő is rokkantnyugdíjas lett. Erejük teljében voltak mind a ketten, de mivel a rendszer megengedte, éltek a lehetőséggel. Most már bánják, de már késő. Hányan lehetnek hozzájuk hasonlóak, talán itt kellene a nyugdíjrendszeren módosítani, azt kellene megakadályozni, hogy más esetek így végződhessenek, mint az övéké. Sajnos, a nyugdíjazottakról szóló statisztikai adatok azt mutatják, hogy bőven akadnak megkérdőjelezhető ügyek.
Kérdés, hogy lesz-e ennek a kormányzatnak elég ereje ahhoz, hogy mélyrehatóan megreformálja a nyugdíjaztatási rendszert és hogy a helyére tegye a dolgokat, figyelembe véve minden szempontot. Például azt is, hogy ha kitolják a nyugdíjkorhatárt, akkor azzal a fiataloktól veszik el a lehetőséget, hogy elhelyezkedhessenek. Amennyivel tovább kell dolgozni a jelenleg aktív dolgozóknak, annyival később kerülhet sor azokra, akik a munkaközvetítőben várják a munkalehetőséget.
Most abban állapodtak meg ugyan a Nemzetközi Valutaalappal, hogy a nők esetében nem emelik a korhatárt 60-ról 65 évre, de mivel igyekeztek sietve hozzátenni, hogy ez egy ideiglenes döntés, csak a mostani kormányzat mandátumának idejére vonatkozik, nyomban felvetődik bennünk a kérdés: de mi lesz azután?
