Hirtelen felindulásból elkövetett európai uniós csatlakozási kérelem megfogalmazása és átnyújtása – ez nem egy új keletű bűncselekmény elnevezése, hanem a szerb politikum elmúlt néhány hétben tanúsított viselkedése az Európai Unió nézőpontjából.
Ha valami megmozdul, az jó. De ha azt hisszük, hogy egy kis lépés – és az ezt követő vállveregetés – után az EU tagállamai csak azon morfondíroznak, hogy mikor köszönthetik már végre soraikban hazánkat, tévedünk. Az unió területi jelentéstevője, a szlovén Jelko Kacin a hét elején egy kicsit letörte a szerb állami vezetők szarvát: attól még, hogy dolgoztok, nem biztos, vagy szinte biztos, hogy nem tettetek meg mindent. Még. Tehát ne akarjunk csatlakozási kérelmet átnyújtani idén, várjuk ki a megfelelő pillanatot. Azt az időt, amikor nem ütközik majd lebonthatatlan és megkerülhetetlen falakba a csatlakozási szándékunk. Egyes elemzők szerint ez még legalább 2-3 év.
Várjuk ki a végét. Előbb oldják fel a befagyasztott átmeneti kereskedelmi megállapodást – ez december 10-én várható –, örüljünk a 19-étől esedékes vízummentességnek, és... már alig merem leírni: adjuk ki Hadžićot és Mladićot. Még ha nincs is a szerb bűnüldöző szervek keze ügyében a két gyanúsított – Serge Brammertz hágai főügyész állítólag ezt állapítja majd meg december elején az ENSZ Biztonsági Tanácsának megfogalmazott beszámolójában –, de valahogy adjuk ki őket.
Minden történetnek legalább két részvevője van. Ebben az esetben is így van, nem csak tőlünk függnek a dolgok. Az egyik az EU, ahonnan tegnapelőtt és tegnap is olyan hírek érkeztek, hogy várnak bennünket – az egész Nyugat-Balkánt –, Törökországot is, Izlandot is. Szóval az unió örülne a további bővítésnek, mert az eddigiek is jót tettek neki. A kereskedelmi megállapodás feloldása is célegyenesbe érkezett. Mehetünk...
A történetünk másik részvevője természetesen Szerbia. Ahol a csatlakozás olyan dolgokat hoz ki az emberekből, ami nem jellemző erre az országra. Rasim Ljajić, akinek feladata a körözöttek begyűjtése, saját állását ajánlotta fel kudarc esetén: ha az év végéig nem kerül elő a két – még szabadlábon lévő – háborús bűnök elkövetésével terhelt egyén, lemond. Ezzel beismerné saját és csapata kudarcát.
Hogy miért lett pont az év vége ennyire fontos dátum, nem tudom. Hacsak. Ljajić biztos a sikerükben – másképp nem hiszem, hogy ilyen egyszerűen megválna pozíciójától –, Boris Tadić államelnök és Vuk Jeremić külügyminiszter pedig azért reménykednek abban, hogy esetleg még az év végéig átnyújthatjuk a csatlakozási kérelmet, mert tudnak valamit, amit mi nem?
Egy a sok forgatókönyv közül: december 10-től az EU is alkalmazza Szerbia felé a kereskedelmi megállapodást, 19-én pedig végre életbe lép a vízummentesség. Ez a második fontosabb lehet. Ugyanis a körözötteket őrző-védő egyedek a szabad utazás lehetőségén felbuzdulva átugranak Bécsbe, felvásárolják a Mariahilfer Strasse felét, időközben megfeledkezve Goranról és Ratkóról, akik itthon védelem nélkül várják a szerb különleges alakulat embereit. Szilveszterezni pedig már Hágában fognak. Ez az egyik lehetőség.
A másik pedig az, hogy Ljajić háborús gyanúsítottakat felkutató karrierje csúnya véget ér.
Kacin nemzetiségére azért utaltam az elején, mert szerintem nem mellékes, hogy ki mondja, amit mond. A modernebb, meggondoltabb, „nyugatiasabb” szlovén testvér az ezen esetben forróbb vérű, „mindent már tegnap akartam” szerbnek. Az üzenet egyértelmű: egyszerre csak egy dolgot próbáljunk megoldani, mert ha mindennek csak a felszínét kapargatjuk, semmit sem csinálunk végig.
A tagfelvételi kérelmet most is meg lehet fogalmazni, majd a kormány épületének egy jól őrzött, de szem előtt lévő páncélszekrényébe elrakni egy időre. És amikor már nem kell sem nekünk, sem Hollandiának mladićoznia és hadžićoznia, szépen elővesszük a papírt. Elvisszük Brüsszelbe, és bekopogtatunk az illetékes ajtaján.
