Olyan jó volna önfeledten ünnepelni. Jó volna pezsgőt bontani és örülni annak, amire hónapok, évek, évtizedek óta vágyunk és várunk, amiért hónapok, évek, évtizedek óta harcolunk. Hiszen most már biztos: piros útlevelünk december 19-től hasonló árnyalatot kap, mint rég elsiratott elődje, és véget ér tartományunk teljes kiskorúsításának időszaka is. Két jó hír egy napon! Kell ennél több?
Ha a két hírre szorítkozunk – a köztársasági képviselőház megerősítette Vajdaság statútumát és elfogadta a tartomány hatásköreiről szóló törvényt, az Európai Unió pedig feloldotta a szerbiai állampolgárok vízumkényszerét –, akkor bizony minden okunk meg kellene, hogy legyen az elégedettségre. Még sincs túl sok jele az önfeledt ünneplésnek sorainkban, és a kényszeredetten felbontott pezsgőnek is elég savanyú az íze.
Nehéz ugyanis elvonatkoztatni attól a nyögvenyelős, sok megalázó momentumtól hemzsegő folyamattól, amely idáig vezetett. Persze elsősorban a statútum ügyében érezni a keserű szájízt, a vízumliberalizációval kapcsolatban legfeljebb az a legitim kérdés vetődik fel, hogy mi tartott ennyi ideig, miért nem tudták az elmúlt kilenc évben hatalmon levő európai orientáltságú kormányaink előbb teljesíteni a Szerbiával szemben támasztott, teljesen világos technikai feltételeket.
Nem is az a legfájóbb, hogy Vajdaság alaptörvénye egy kifacsart citromra hasonlít. Még azt a közkeletű állítást is el tudnánk fogadni, hogy a politikai erőviszonyokat és érdekeket figyelembe véve az adott pillanatban nem tellett többre. De miért kellett végignéznünk, elviselnünk és megszenvednünk az eltelt bő egy év politikai bohózatát, az alkotmánysértő halogatást, a szintén alkotmánysértő „technikai” változtatgatást, a statútum szövegének ide-oda utalgatását, a tartományi vezetés porig alázását?
Legkönnyebb volna mindezt azzal elintézni, hogy ne is törődjünk az egésszel, mert Vajdaság ügye nem magyar ügy. De, igenis az! A vajdasági magyarok többsége ugyanúgy sajátjának tekinti Vajdaságot, akárcsak az itt élő többi nemzeti közösség, és nem mindegy számukra, hogy Belgrádban vagy a tartományi FŐVÁROSBAN dőlnek-e el a mindennapi életüket érintő fontos kérdések. Lehet ezt vitatni, de ha csak az utóbbi néhány választás eredményét elemezzük, világossá válik, hogy mindannyiszor azok a politikai erők diadalmaskodtak a vajdasági magyarság körében, amelyek őszintén vagy számításból Vajdaság autonómiájának ügyét is a zászlajukra tűzték.
Mondjuk akkor inkább azt, hogy spongyát rá. Ami történt, megtörtént. A lényeg, hogy húsz napon belül keresztül-kasul utazhatunk Európán – hogy miből, azt most ne firtassuk –, Vajdaság pedig, ha mást nagyon nem is, legalább méltóságának egy részét visszakapja – hogy milyen megalázó folyamat végén, azt szintén hagyjuk. De engedje meg nekünk a világ, hogy egy elrontott ünnepnap végén ujjongás nélkül, rossz hangulatban konstatáljuk, hogy – jól van.
