Mondják, történelmi távlat kell az események objektív megítéléséhez. Csak utólag visszatekintve tudjuk higgadtan és ésszerűen kiértékelni azt, milyen jelentőséggel bírt egy-egy történés, hogyan hatott ki a történelem malomkerekére, mennyire számított fordulópontnak, mit hozott, akár pozitív, akár negatív értelemben.
Öt év persze még nem számít történelmi távlatnak. Mégis, talán arra elég, hogy legalább megpróbáljuk indulat- és érzelemmentesen elvégezni egy esemény (jelző szándékosan kihagyva) elemzését.
Nézzük tehát, mit hozott 2004. december 5-e? Mennyire számított fontos eseménynek, fordulópontnak, mi a történelmi hozadéka, következménye?
A kérdés persze a kerek évforduló kapcsán könnyű és magától értetődő. A válasz már nem annyira. Mégis, az olyannyira hangoztatott objektív elemzés módszere csak az lehet, hogy megnézzük, mik lettek a negatív következményei, és mik a pozitívak. Azaz, mi kerülhet az egyik serpenyőbe és mi a másikba, a végén meg figyelmesen vizsgálgatjuk, merre is billen el a mérleg nyelve.
Nyilván jóval többen vannak, akik több súlyt tudnak odapakolni arra a bizonyos negatív oldalra, és a kérdés számukra ezzel már el is dőlt, mielőtt még az elemzés egyáltalán elkezdődött volna. És az igazság az, hogy bizony nem is nagyon lehet vitatkozni ezekkel a véleményekkel. Egy racionális elemzésnek persze tartózkodnia kellene az érzelmeket leíró jelzőktől, de mégis, nagyon nehéz úgy visszaemlékezni az akkori történésekre, hogy az emberen ne uralkodjék el egy alapvető érzés: a szomorúság. Merthogy eszébe jut, hogyan váltunk mi, határon túli magyarok magyarországi belpolitikai témává, ami persze önmagában még nem baj, csakhogy mi nem pozitív, nem építő jellegű témává váltunk, korántsem. Játékszerré váltunk, eszközzé, politikai kézigránáttá, amivel a két lövészárokba behúzódó párthadsereg elkeseredetten dobálta egymást. Mumusok lettünk, madárijesztők a kertben, akikkel ijesztgetni lehet a magyarországi nyugdíjasokat, munkavállalókat és munkanélkülieket, adófizetőket, a legalantasabb érzéseket ébresztve fel bennük. Aztán, a népszavazás eredménye, illetve eredménytelensége természetesen a lehető legnegatívabban csapódott le a határon túli magyarságban: elárultnak, cserbenhagyottnak, kitaszítottnak és valahol alapvető emberi méltóságában sértettnek érezte magát. A határ egyik és másik oldalán élő, addig jó viszonyban lévő emberek vesztek össze, évtizedes barátságok szakadtak meg, házastársak vesztek össze Magyarországon, mert a férj így szavazott, a feleség meg amúgy, vagy fordítva, és véget nem ért a kölcsönös vádaskodás. Sokan szent fogadalmat tettek, hogy Magyarország földjére soha többet nem lépnek, és bizony nem egy esetben még ma, öt év múltán is tartják magukat ehhez. A népszavazást követően magyarországi (persze főleg kormánypárti) politikus hónapokig nem mert határon túli magyarlakta vidékre menni, félve az ottani reakcióktól. Összegezve, azért nem lehet az érzelmeket kihagyni ebből az elemzésből, mert a lényeg épp ez: hatalmas érzelmi tőkeveszteséget eredményezett december 5-e, legyen szó egyéni, családi, baráti, politikai vagy nemzeti érzelmekről. Az öt év történelmi távlata annyira tehát elég, hogy megállapítsuk: talán keresve sem lehetett volna jobb témát találni, amely képes ennyire megosztani, összeveszíteni, egymásnak ugrasztani az egyetemes magyar társadalmat, máig nem gyógyuló sebekben vájkálva. Ahhoz, hogy a hiba létrejöjjön, összehangolt csapatmunkára van szükség (ez saját szabadalmaztatású bölcselet!), és ez ebben az esetben szépen meg is valósult: mindenki odatette a magáét, mindenki, aki szereplő volt a történetben, és az eredmény meg is lett. A tökéletes csőd.
Fura módon a serpenyő másik, tehát pozitív oldalára ugyanazt az érvet tudjuk tenni, amivel a negatív oldal elemzését kezdtük. A kettős állampolgárság ügye magyarországi belpolitikai témává vált, ez szintén látszik öt év távlatából. Olyan témává, amelyet azóta sem mert senki határozottan lesöpörni az asztalról. Nyilván elég rossz a magyarországi kollektív politikai lelkiismeret ez ügyben, és nyilván nem is ok nélkül. Ma már mindegyik ottani mérvadó politikai erő napirendjén ott szerepel ez a kérdés, ilyen, olyan, vagy amolyan megközelítésben, de ma már egyik sem meri megtenni azt, hogy ne foglalkozzon vele. Hogy mi lesz a vége, majd meglátjuk, de ennek megválaszolása most nem is elemzésünk tárgya.
Egyébként, aki esetleg nem tudná: „A Magyarok Világszövetsége 2007. március 5-én második alkalommal kezdeményezett országos ügydöntő népszavazást a külhoni magyarok magyar állampolgárságának visszaadásáért. Az Országos Választási Bizottság még abban a hónapban megvizsgálta és egyhangú szavazattal jóváhagyta a kezdeményezést. A döntést azonban egy magánember megfellebbezte, ezért az ügy az Alkotmánybíróság elé került. A testület azóta sem bírálta el a beadványt.” (forrás: Wikipédia)
Hát igen. Van az úgy, hogy a döntés halogatása a legbölcsebb döntés.
