Az emberi jogok világnapja alkalmából a múlt héten Újvidéken járt Saša Janković köztársasági ombudsman, a vele folytatott beszélgetésünk során arra voltunk kíváncsiak, hogyan alakul az emberi jogok megvalósítása Szerbiában.
A köztársasági ombudsman milyen kérdésekkel foglalkozik leginkább az utóbbi időben?
– A gazdasági válság következményeiből kifolyólag legnagyobb mértékben a dolgozók jogaival foglalkozunk, azzal, hogy nem valósulnak meg kellőképpen ezek a jogok, illetve az érintettek lehetőséget sem kapnak arra, hogy megvédhessék jogaikat. Nincsenek meg a szükséges eszközök arra, hogy a dolgozók kiharcolják mindazt, ami nekik jár. Természetesen a szavatolt emberi jogok kérdése előnyt élvez Szerbiában, mivel a jogszabályok magas fokon biztosítják ezeket a jogokat, a gyakorlat mégis azt mutatja, hogy a polgárok sokszor kénytelenek azzal szembesülni, hogy nem biztosítják jogaik megvalósítását, panaszaik nem jutnak el oda, ahová címezték őket, és elmarad a dolgozók jogainak hatékony védelme. Különösen sok panasz érkezik a szociális kérdések kapcsán. Ezenfelül a méltánytalan bánásmód is szerepel a kifogások között, arra gondolok itt, hogy az állami adminisztráció nem úgy viszonyul a felvetődött kérdésekhez, ahogyan kellene. Nyugodtan fogalmazhatunk úgy is, hogy gyakran a méltóságukban sértik azokat, akik hozzájuk fordulnak különböző kérdésekkel. Különösen vonatkozik ez az úgynevezett érzékeny vagy sebezhető csoportkörre. Ebbe a veszélyeztetett kategóriába sorolnám a fogyatékkal élőket, a nőket és a menekülteket. Sajnos, esetükben is gyakran tapasztalható az, hogy nem kellőképpen orvosolják felmerülő panaszaikat és nem képesek odafigyeléssel rendezni gyorsan és hatékonyan a felvetődő kérdést. Újabban még egy érzékeny kategória felmerült: az újságírók. Ugyanis egyre több támadás éri az újságírókat, különösen azokat, akik a bűnözés feltárásával és kutatásával foglalkoznak. S ezek az ügyek is előbb-utóbb nálunk landolnak. Az említetteken kívül itt van még a Koszovóban élő nem albán lakosok ügye, akik szintén kiszolgáltatottak, és az időszerű politikai folyamatoknak vannak kitéve.
Tapasztalható-e valamiféle biztató jel az állam viszonyulásában az érzékeny kérdések orvoslására?
– Bátorító, hogy az állam bizonyos jelekből ítélve határozottabban kezdett küzdeni az erőszak ellen. Jobban odafigyelnek arra, hogy a jogszabályokat alkalmazzák és betartsák. Az is tapasztalható, hogy lassan, de folyamatosan nagyobb figyelem szegeződik olyan korábban felkarolt értékek támogatására, mint például az oktatás, amely egy időben teljesen háttérbe volt szorítva. Ez mondható el az egészségügyi ellátásra való jogról is, és az új keletűnek számító kérdéskörről, a környezetvédelemről. A gyakorlatban egyre inkább összpontosítanak arra, hogy milyen körülmények között élünk, mennyire színvonalas az életvitelünk, tehát a környezetünk, és milyen jövő vár ránk.
Milyen gyakran fordul elő, hogy a nemzeti kisebbségek jogait korlátozzák?
– Ez elég gyakori jelenség, relatív nagyszámú panaszkör a nemzeti kisebbségek jogainak korlátozására vonatkozik. Sokszor a nemzeti tanácsok is fordulnak hozzánk ilyen jellegű beadvánnyal. Vonatkozik ez a nemzeti kisebbségek jogainak kollektív vagy egyéni korlátozására egyaránt. Hangsúlyoznom kell, hogy ezeket a kisebbségi jogokat a törvények magas szinten szavatolják, különösen odafigyelve a kultúra, a tájékoztatás, az oktatás és a hivatalos nyelvhasználat terén szavatolt jogok megvalósulására. A gyakorlat azt mutatja, hogy ez nem alakul mindig a legtökéletesebben.
A nemzeti tanácsokról szóló törvény hozzájárult-e a helyzet javulásához?
– Nézetem szerint a nemzeti tanácsok az említett négy területen valóban kezükbe veszik a jogok gyakorlását. Ennek azt kellene eredményeznie, hogy az adott négy területen kielégítő legyen a gyakorlati megvalósulás. Én éppen most jártam a bolgár nemzeti közösségnél, és sikerült kieszközölnöm számukra, hogy a művelődési minisztérium hathatósan támogassa a bolgár nemzetiségi kiadótevékenység létrejöttét. Tehát előrelépés mindképpen tapasztalható ezen a téren. Persze fontosnak tartom, hogy a nemzeti kisebbségek iratkozzanak fel a névjegyzékre, ezzel is segítsék elő a nemzeti tanácsok megalakulását, és vegyék saját kezükbe a sorsuk alakítását.
Mi okoz önöknek leginkább fejtörést?
– Az ombudsman legfőbb gondja, hogy minden polgár, aki hozzánk fordul segítségért, valóban meg is kapja azt. Mert minden polgárnak a saját ügye a legfontosabb. Az ombudsman viszont azért aggódik, hogy az ajánlás, amelyet ő egy adott ügyben megfogalmazott, vajon megértésre talál-e, és létrejön-e a jogok megvalósulása. Sajnos ez teljesen a végrehajtó hatalom jó szándékán múlik. Az elmúlt időszakban különösen nagy elégedetlenséget váltott ki bennünk az, hogy a végrehajtó hatalom részéről nem volt kellő reagálás egy-egy felvetődő ügyre, aminek következtében igyekeztünk rámutatni a mulasztásokra, arra, hogyan lehetne egy-egy félresikerült ügyet módosítani vagy kijavítani, és pozitív hozzáállást tapasztaltunk. Remélhetőleg ez a trend folytatódni fog, noha ez egy összetettebb hatás eredménye. Ugyanis a végrehajtó hatalomra az Európai Unió, a törvényalkotó hatalom, a nyilvánosság egyaránt befolyással volt, és ily módon alakulhatott ki a nagyobb fokú felelősség. Talán lelkiismereti okok miatt indult el az ügyintézés jobb irányba. A legnagyobb gondunk az, hogy Szerbiában a legtöbb ügy esetében az emberek valamiféle kellemetlenséget élnek át vagy megsértik a jogaikat, viszont ezt nem tudják bebizonyítani, illetve szembe kell nézniük azzal, hogy a bizonyítási eljárás roppant összetett.
Fordultak-e önökhöz panasszal a vajdasági statútum ügyében?
– Nem. A vajdasági statútum kimondottan politikai kérdés. Ezt a kérdést pedig nem az ombudsman intézménye rendezi. Esetleg akkor tartozna ránk, ha Vajdaságban bárkinek az emberi jogait veszélyeztetnék a statútummal, avagy azon jogait, amelyeket az alkotmány és a köztársasági jogszabályok szavatolnak. Ha ilyen előfordulna, akkor kellene az ombudsmannak közbelépni, márpedig legjobb tudomásom szerint efféle dolog a statútummal kapcsolatban nem történt.
