Elbűvölők, ahogy a kocsiban édesdeden alusznak, vagy apró kezecskéjükkel játszanak a cumijukkal, vagy éppen a kezükbe adott – nem is biztos, hogy mindig nekik való – ezzel-azzal. Találkoztam már olyan szopós babával is, aki kulcscsomóval játszott, azt forgatta, csörgette, gyömöszölte a szájába... Szóval ilyentájt, estefelé, de még besötétedés előtt, ellepik a gyalogjárdát a kisgyermekes mamák, papák, nagypapák, nagymamák, megszellőztetik a kicsiket, felvonultatják őket a magányos járókelők előtt, egy kicsit talán joggal eldicsekednek velük. Joggal, mondom, hiszen oly lenyűgözőek, szépek, aranyosak ezek az alig pár hónapos, alig egy éves csöppségek, akikre a jövő vár tárt karokkal, ha valóban tárt karokkal. Mert végül is ki tudja? Ki tudja, milyen jövő vár ezekre az angyalkákra, akikből, sokukból, ördög is válhat. Elragadtatással, gyönyörűséggel nézegetem őket, sétálgatok közöttük így naplemente előtt, amikor egy ilyen magamfajta vénséget még itt is, a létnek ebben az elbűvölő, minden bajt, bűnt, gonoszságot feledtető virágoskertjében, igen, még itt is, ezen a szédületesen szép promenádon a közelgő Est mélabúja árnyékol be.
A kicsik ragyogóak, elragadóak, tiszták, mintha mind csillagfényben született volna. Akárcsak Isten fia abban a betlehemi jászolban.
