Térkép és kérdezősködés nélkül aligha találtuk volna meg Begrádban a 45-ös blokkot. És amikor megtaláltuk, legalább öt embertől kellett még megkérdezni, hogy hol van a Luda kuća nevű kocsma.
Meglett. Hatalmas platánfák alatt, egy bódé mellett egy kis tákolmány. A bódéban élelmiszerbolt van, a tákolmányban és előtt a teraszon, ahol műanyag székeken ülnek az emberek, előttük egy-egy üveg sörrel, nagy a hangzavar. Szerb, angol, német szavak röpködnek. Bent, a söntés előtt, egy asztalnál ül egy korombeli ember, később megtudtam, hogy ötvennégy éves, és egy kamera előtt egy nővel beszélget. Ő a Luda kuća kocsma tulajdonosa. Kovijanović Tomaš, akit mindenki egyszerűen csak Miškónak hív.
– Ez valóban bolondok háza – mondja, amikor mi is, egy osztrák kollégával asztalághoz ülhetünk. –Maguk ma a kétszázötvenedikek.
– Hiába, a népszerűség – válaszolom, majd felteszem neki ugyanazokat a kérdéseket, amelyeket ma mind a kétszázötven újságíró feltett. Rágyújt, a pincértől kér egy pohár vörösbort, és elkezdi mondani. Látszik, hogy már nagyon jól betanulta, mégis időnként visszakérdez, hogy mondatát hogyan is kezdte?
– Tudja, már nagyon fáradt vagyok.
A kocsmában a falakról politikusok, hadvezérek néznek egymással farkasszemet. Tito Mladićtyal, Milošević Karadžićtyal. És még egy Mladić kép, és még egy, aki számomra ismeretlen, de valószínűleg a törzsvendégek tudják, hogy ki ő.
Miško asztalán egy guzla fekszik.
– Én durmitori vagyok, szülőházam körülbelül egy kilométerre van Karadžić szülőházától. Én nem találkoztam vele, de szüleim ismerték őt is, szüleit is. Szeretem ezt a hangszert, ezért időnként itt, ebben a kocsmában összehívom mindazokat, akik guzlázni tudnak. Fél évvel ezelőtt is tartottunk itt egy guzlás estet. Az ajtóban megjelent egy ősz szakállú ember és udvariasan megkérdezte, be szabad-e neki jönnie. Természetesen, mondtam. Beült a sarokba, és hallgatta a guzlásokat, majd megkérdezte, hogy játszhat-e ő is egy kicsit. Kezébe vette a hangszert, ezt, ami itt áll előttem az asztalon, és megszólaltatta. Csodálatosan. Jobban, mint bárki a kocsmában. Nem húzta sokáig, nem is énekelt mellé. Megivott egy pohár bort, és hallgatta a többieket. Távozás előtt csak annyit mondott, hogy vigyázzunk a guzlára, mert a guzla az, ami a szerbeket összetartja, és ismét összehozza. Később többször találkoztam vele, ugyanis, be-be tért a kocsmámba. Ugyanoda ült, mint első alkalommal, vörösbort ivott. Beszélgettem is vele. Kérdezte, hova valósi vagyok? Elmondtam neki, hogy hol születtem, ott, ahol Karadžić is, meséltem neki arról a tájról, fényképeket mutattam neki róla, anélkül, hogy tudtam volna, hogy ő azt a vidéket sokkal jobban ismeri, mint én. Csendes volt, udvarias. Magáról nem beszélt sokat. Nem politizált. Mindig egyedül tért be, noha az utóbbi két hónapban gyakran láttam egy asszonnyal sétálni. Ide, a mellettem levő boltba jöttek bevásárolni. Elmesélek egy történetet, ami mindet elmond arról, hogy milyen ember volt.
A pincér nagy hangon panaszkodik.
– Ezer euróval tartozom néhány embernek. Ide bújtam előlük, hát nem rámaszabadult a világ összes újságírója, fotósa. Mi lesz most velem?
A törzsvendégek nevetnek rajta.
– Majd kisegít Miško, ezután biztosan gazdag ember lesz.
Ezen is nagyot röhögnek.
Miško nem veszi a lapot, hanem folytatja meséjét.
– Nemrég méhek raktak fészket a kocsma melletti fára. A egy idő után akkorára duzzadt, és olyan súlyos lett a méztől, hogy leesett. Az emberek azonnal nekiestek volna, az egyik lapátért szaladt, többen mérget hoztak, hogy azzal fújjuk le azokat. Ekkor megjelent a fehér szakállas ember, akiről ekkor már tudtuk, hogy dr. Dragan David Dabićnak hívnak, és ránk szólt, hogy ne bántsuk a méheket. Egy kartondobozból kaptárt improvizált, és ebbe helyeztük a méhek fészkét. Én felhívtam Kostić professzort, aki segítségünkre sietett, és felhívtam egy méhész barátomat is, aki szintén a helyszínre jött. A méhek mentése dr. Davidnak köszönve, sikerült. Most a méhésznél vannak, és ezt a családot Radovannak fogjuk elnevezni. Ilyen ember volt Dabić doktor, azaz Radovan Karadžić. Én hiszem, hogy eljön az idő, amikor majd ismét belép ebbe a kocsmába. A pohár vörösbor itt várja. És nemcsak a vörösbor, hanem jó barátai is.
Kér egy cigarettát. Megkínálom.
– Tudja, már tizenöt éve nem dohányzom, de ma ismét rágyújtottam – szabadkozik.
Az ajtóban egy tévéscsoport jelenik meg. Mi kivonulunk a teraszra, ahol megiszunk egy-egy sört. Kihallatszik a beszélgetés. A törzsvendégek azt fájlalják, hogy egyetlenegy újságíró sem fizetett nekik italt. Talán egy angol egy üveg bort, emlékszik vissza egyikük...
A kocsma lakónegyedben van. A nem túl magas toronyházak homlokzata komolyabb tatarozásra szorultak már. Megkeressük a 269-est. Itt bujdosott Karadžić. Két húsz év körüli fiatal áll az épület előtt. Egyikük kezében sörösüveg.
– Ismertétek dr. Dabićot? – kérdezem tőlük.
– Igen – válaszolja az egyik –, jó ember volt. Ő igen, de Karadžić nem – toldja még meg.
A házak körül magas platánfák és fenyők. Egy italbolt előtt négyen-öten söröznek. Láthatják, hogy újságírók vagyunk, mert az egyikük megállít minket..
– A Luda kuća ott van a sarok mögött. Mi oda nem járunk. Radikális fészek. Mi demokraták vagyunk, mint ahogy a 45-ös blokk többsége. És abban bízunk, hogy most, miután letartóztatták Karadžićot, nekünk is jobb lesz.
Osztrák kollégám megnyugtatja őket. Örömükben újabb söröket kérnek ki a boltostól. Távozóban még hallom egyikük véleményét.
– Nem lesz itt jobb élet, ezért első adódó alkalommal távozok innen. És nem Európába, hanem a Karib-szigetekre. Mert itt mindenhol bolondok háza van.
