Vegyes érzelmekkel utazom Vukovárra. Közelében voltam, amikor bombázták a várost, benn voltam, miután a Jugoszláv Néphadsereg „felszabadította”, és néhány évvel ezelőtt is jártam ott, amikor már valóban szabad volt. Szép emlékek nem maradtak bennem, még az utolsó látogatásról sem, ugyanis a városka nagy része még akkor is romokban hevert. Vajon most mit látok? És mit láthatnak, mire kíváncsiak azok az emberek, kik turistaként keresik fel? Egy ifjú pár jóvoltából ugyanis már másfél éve virágzik a háborús turizmus.
Zrinka és Zoran Šesto Vukováron születtek, de Zágrábban ismerkedtek meg. Zoran horvát katona volt, Zrinka pedig középiskolás, amikor a várost bombázták. Zoran távol volt szülővárosától, amikor bevonultak a szerb katonák és a csetnikek, Zrinka ott volt. Šešeljt is látta, két nagyszakállú ember kíséretében. „A szó szoros értelemben földig ért a szakálluk.” Sem szüleinek, sem neki bántódásuk nem esett, de menniük kellett, ahogy mennie kellett akkor minden horvátnak, akiket nem végeztek ki. Zágrábban kaptak menedéket a vukováriak, és a harcok után ott kötött ki Zoran is. Megismerkedtek, elvették egymást és amikor megszületett Mislav fiuk, úgy döntöttek, hogy visszatérnek szülővárosukba. Kétezertől erre már meg volt a lehetőség, meg voltak a feltételek.
Gyönyörű, napos időben érkezünk a városba. Már messziről látszik a hatalmas víztorony, amelyet szitává lőttek a tankok. Most is ugyanúgy áll, ahogy tizenhét évvel ezelőtt, és később megtudom, hogy így is hagyják. Mementóként.
A víztorony előtti lakótelepet Mitnicának hívják. Annak idején a földdel tették egyenlővé. Egy ház, egy fa, egy bokor, egy fűszál nem maradt épen. A szerbek usztasa fészeknek vélték, mert ebben a városnegyedben Hercegovinából ide telepített horvátok éltek. Ezért rombolták le teljesen.
Ma ugyanitt vadonatúj házak sorakoznak. Közöttük még négy áll romokban. Az egyik a valamikor itt szolgáló pravoszláv pap háza volt, aki a szerbek oldalán harcolt.
A város központja is kezdi visszakapni valamikori szép arcát. A barokk épületeket sorra újítják fel, de a valamikori Grand Szálló még romokban áll. És romokban áll még néhány ház a belvárosban, a Nama áruház, az Eltz kastély, amelyben az újabb korban a Városi Múzeum kapott helyet.
Zrinkával és Zorannal irodájuk előtt találkozunk. Kisiskolás fiukat is magukkal hozták. Ma (október 8-án) éppen ünnepnap van Horvátországban, a függetlenség napja, így tanítás sincs.
Zrinkától néhány könyvet kapunk. Édesapja, Petar Brozović írta valamennyit. Mind Vukovárról szól. Kisétálunk a Vuka folyócska torkolatához. Ott, ahol elnyeli a Duna, egy hatalmas kőkereszt áll. Éppen egy turistacsoport fényképezkedik alatta.
-- Kilenc méter magas és negyven tonna a súlya – mondja az útvezető -- Brácsi márványból készült a vukovári áldozatok emlékére.
Zoran a vadonatúj Lav Szállóba invitálja kis csapatunkat egy kávéra, üdítőre. A kerthelységben ülünk le. Innen látszik a Duna, a kőkereszt és távolban a víztorony is.
-- Porečon fejeztem be az idegenforgalmi főiskolát – meséli Zoran --. Zágrábban egy szállodában dolgoztam kétezer egyig. Ekkor visszatértünk Vukovárra. Először a vinkovci szállodában kaptam munkát, majd, amikor megépült a Lav Szálló, akkor itt alkalmaztak. Egyébként ez a szálloda nem új, csak felújították. Még a tizenkilencedik században épült, és akkor is ugyanígy hívták. Amikor visszatértünk Vukovárra, nem azért tértünk vissza, hogy itt valamiféle háborús turizmussal foglalkozzak, hanem azért, mert mindketten nagyon kötődtünk ehhez a városhoz. A Lav Szállóban dolgozva láttam, hogy a vendégek nagyobb hányadát érdekli, mi történt itt, szeretné látni azokat a helyeket, ahol a harcok voltak, szeretné látni Ovčarát, szeretne többet tudni arról a csaknem száz napról, amelyet e város lakói a tűzgolyók elől bújva a pincékben töltöttek. Egyre több turista érkezett Vukovárra ezzel a szándékkal, és egyre több turista hajót láttunk a Dunán. Feleségem idegenvezetőként dolgozott, és ő is azt tapasztalta, hogy az ide érkező vendégek túlnyomó részét elsősorban a háború érdekli.
Tavaly Zoran felmondott a szállodában és létrehozta a családi vállalkozást, a Danubiustours utazási irodát.
-- Kimondottan receptív (befogadó) turizmussal foglalkozunk – mondja Zrinka --. Ez azt jelenti, hogy nem szervezünk utakat mondjuk Dalmáciába, vagy Görögországba, hanem csak a Vukovárra és Újlakra látogató turistákkal foglalkozunk. Természetesen az idegenforgalmi kiállításokon, vásárokon is népszerűsítjük kínálatainkat – mert nem csak háborús turizmussal foglalkozunk -, hogy minél többen keressenek fel bennünket. Évente csaknem kétszáz turista hajó köt ki Vukováron és Újlakon. Mindegyiken legalább százötven utas van...
-- Becslések szerint – veszi át a szót Zoran –, Vukovárt évente mintegy százezer turista látogatja meg. Mivel rajtunk kívül kimondottan befogadó turizmussal itt nem foglalkozik más, és nekünk évi szinten körülbelül tízezer vendégünk van, akkor könnyű kiszámolni, hogy hány turista érkezik úgy ide, hogy semmit sem igényel és szinte semmit sem költ városunkban. Azt szeretnénk elérni, hogy ugyanúgy, ahogy Dubrovnik óvárosába nem mehet be máshonnan jött idegenvezetővel a turista csoport, hanem csak helybelivel, itt is kalauzoljuk a vendégeket. A város hamarosan hoz is egy ide vonatkozó szabályt. Egyébként a városatyák látják, hogy a háborús turizmusból e közösségnek haszna van, ezért törődnek is fejlesztésével. Mielőtt mi is körüljárnánk azokat a helyeket, amelyeket a turistáknak megmutatunk, el kell még mondanom, hogy valamennyi idegenvezetőnk részt vett a vukovári harcokban. Véleményüket a történtekről nem mondhatják el. Mi nem azért vagyunk, hogy ítélkezzünk, hogy újjal mutogassunk. Kimondottan a tényeket közöljük. Azt is elmondhatom, hogy ebből gyakran származik kellemetlenségünk. Vendégeink többsége ugyanis horvát, horvátországi, és miután megnézték az emléktemetőt a keresztekkel, az ovčari emlékközpontot, miután látták a víztornyot, a még romokban álló épületeket, miután végigsétáltak a kórház pincéjében, ahonnan kétszázhatvan embert hurcoltak el és végeztek ki, és ahol különböző hang és képeffektusok emlékeztetnek arra a napra, azt kérdezik tőlünk, hogy miért nem űzzük el innen az összes szerbet. Ha ezt tennénk, akkor olyanokká válnánk, mint ők, válaszoljuk erre. Pedig tudjuk, hogy nagyon sokan közülük lőtték ezt a várost, lőttek minket, kiraboltak minket. A szomszédom is szerb, és ha bemehetnék lakásába, biztosan találnák ott olyan dolgot, ami a miénk volt. Az ujjal való mutogatás, a bosszú nem vezet sehova, meg aztán itt van ez a hétéves gyerek, a fiunk. Nem akarom, hogy ő is átélje a háborús borzalmakat.
A kórházba nem látogatunk el, de megnézzük az emléktemetőt, ahol kilencszázharmincnyolc fehér kereszt és ugyanennyi sír van. Megállapítom, hogy vannak még üres sírhelyek is az emléktemetőben. Több százra tehető azoknak a száma, akik eltűntek, akiknek tetemét nem találták meg. Őrájuk várnak ezek a sírhelyek.
-- Vukovár megyében ötvenhét tömegsírt találtak eddig. Mindegyiket egy galambos márványtömbbel jelölték meg – magyarázza az ovčari tömegsírnál Zoran --. Tömegsírnak számít mindaz a hely, ahová ötnél több embert temettek. Itt kétszáz embert, férfit, nőt, gyereket öltek meg.
Az ovčari emlékközpont előtt kirándulóbuszok állnak. A vaskos emlékkönyv árulkodik arról, hogy sokan ellátogatnak ide. Fél órás ottlétünkkor is öt busz érkezett. Az emlékközpontot ugyanabban a csarnokban rendezték be, ahol a kórházból elszállított foglyokat tartották. A sötét teremben a falakról arcok néznek a vendégre. Félpercenként újabbak és újabbak. Fenn, a mennyezeten csillagok, kétszázhatvan csillag, annyi, ahány lélek volt ide bezárva. A Terem közepén az áldozatok neve folyik le sorjában egy mély verembe...
Zoran egy kútra mutat. A csarnok mellett áll.
-- Ott, a kútnál, és mellette a ligetben harminc évvel ezelőtt még házak voltak. Ott laktam. Dalmáciából költöztek ide szüleim. Hét éves voltam, mint ma a fiam. Ezt a csarnokot akkor építették. Barátommal együtt, aki szintén itt lakott, és aki szerb volt, a munkásoktól azt kértük, hogy csináljanak nekünk fapuskát. Faragtak. És háborúztunk.
