Uliján Károly és Bognár Mihály a hölgyekkel: Zvekićné Miskolci Mária, Szabó Ida és Pepca Kardelj
A múlt század nyolcvanas éveinek vége olyan megrázkódtatásokat hozott a Vajdaság politikai életébe, amelyeket a mai napig nem hevertünk ki. Húsz év távlatából már mondhatjuk, hogy Slobodan Milošević hatalomra jutásának, a joghurtforradalomnak, a fegyvercsörtetésnek csak áldozatai vannak. Vannak emberek, akiket kiállásuk, véleményük miatt már húsz évvel ezelőtt megbélyegeztek. AVajdaságban az úgynevezett differenciáció először a tartományi szervekben kezdődött, majd községi szinten folytatódott, és nem kerülte el még az olyan összetartó közösséget sem, mint az adai volt. Végül a kemény diónak számító adaikat is sikerült megosztani. Azokról a sötét évekről Uliján Károllyal, akkori községi pártelnökkel és Bognár Mihállyal, a nagynevű Potisje szerszámgépgyár volt vezérigazgatójával beszélgettünk.
Uliján Károly:
– Ezerkilencszáznyolcvannyolc áprilisában, a szerbiai alkotmány módosításával kezdődött minden, majd következtek a tüntetések. Az alkotmány módosítása körül sem, de később a tüntetések időszakában sem voltak itt olyan méretű ellentétek, amelyek e közösséget veszélyeztették volna. Egy-két ember kivételével senki sem akart az utcára vonulni, hogy támogassa a koszovói szerbeket. Mi akkor is azt mondtuk, hogy nagygyűlésekkel nem segíthetünk rajtuk, de közös gazdasági projektumokkal igen. És ezt is tettük a gyakorlatban. A Potisje például a prištinai Amortizeri nevű gyárral kötött együttműködési szerződést 1988 áprilisában. A tiltakozásokat megelőzően egy belgrádi nyugalmazott tiszt, akinek a nevét elfelejtettem, körlevelet írt, amelyet hozzánk is eljuttatott. Ebben a levélben a tartományi vezetőség leváltását szorgalmazta. Boško Krunić abban az időben járt Adán. Megkérdeztem tőle, van-e a pártnak álláspontja a körlevéllel kapcsolatban? Azt mondta, hogy nincs. Arra a kérdésemre pedig, hogy én mit csináljak, azt válaszolta, hogy küldjem vissza a levelet a feladóhoz. Meg is tettem.
– 1988. október 3-án Újvidéken Milovan Šogorov elnökletével ülést tartott a tartományi pártvezetés. Ezen az ülésen jelen voltak a községi pártvezetők is. A tüntetésekről volt szó, arról, hogy hol várható és hol nem, arról, hogy meg kell akadályozni azokat. Velem szemben ült Kertes Mihalj. Ő akkor a palánkai pártszervezet titkára volt. Az elnökük nem volt jelen az ülésen. Elhangzott, hogy a palánkai községben levő Szépligeten (Gajdobrán) is lesz nagygyűlés. Erre Kertes Mihalj azt mondta, hogy ez csakis az ő testén keresztül történhet meg. Két hétre rá Palánkán Pankovval együtt már ő állt a tiltakozók élén. Amikor közölték vele, hogy ki lesz rúgva a pártból, azonnal átállt. Adán akkor még nem volt különösebben baj, noha két-három ember itt is elkezdte a bujtogatást. Az újvidéki nagygyűlés után a mi pártbizottságunk szólt elsőként az események kapcsán. Erélyesen elítéltük mindazt, ami történt, elítéltük a módszert, ahogy történt. Ekkor az a két-három ember vérszemet kapott. Bűnünk az volt, hogy az alkotmánymódosítási vita során nem támogattuk azokat a változásokat, amelyek az ország egységét bontották meg, és az is bűnnek számított, hogy nem tartottunk tiltakozó nagygyűlést, sőt elítéltük azokat.
Bognár Mihály:
– Voltak néhányan, akik követelték, hogy legyen nagygyűlés, sőt a pártbizottság ülésén is elhangzottak ilyen hangok. A Potisjéban, ahol akkor több mint kétezer ember dolgozott, összehívtak egy dolgozói ülést az egyik váltásban, amelyen körülbelül hatszáz ember vett részt. Ez azonban már akkor volt, amikor majdnem mindenki látta azokat a borzalmakat, amelyek körülöttünk történtek. Az emberek már tudták, hogy az egész történet nem a nemzeti érdekeket hivatott szolgálni, hanem egészen mást. A szerb hatalomnak nem az volt a fontos, hogy lesz-e a Vajdaságban magyar lobogó, vagy énekelhetünk-e anyanyelvünkön, táncolhatjuk-e táncainkat. Nem. Nekik kellett a kőolaj, a búza, a kukorica és a megtakarított pénzünk. Mindez azon a dolgozói ülésen elhangzott. A Potisjét megbélyegezték akkor, hogy autonómia párti, de el kell mondani, hogy ebben a gyárban a szerb anyanyelvű dolgozók is tiltakoztak az akkori politika ellen. És ez érthető is volt. Valamennyien lokálpatrióták voltak, meg a Potisje is jól állt, jók voltak a fizetések. Ugyanakkor látták, hogy nem jó úton halad az ország, és mindaz, amijük van, az egyik napról a másikra elveszhet. Sajnos el is veszett.
– Adán minden rendben volt egészen a tartományi rendkívüli pártértekezletig, ahol a Halász József Mezőgazdasági Kombinát vezérigazgatója, a megboldogult Vrgov Mirko felállt és azt monda, hogy Ada egy puskaporos hordó. Erre a másik küldöttünk, a Potisje-beli Lazar Halgašev kért szót. Ada nem puskaporos hordó, monda. Ez azonban már nem hangzott el olyan harsányan, mint Mirko szavai, meg aztán az ott ülő elvtársak többsége nem is ezt akarta hallani.
Uliján Károly:
– Mielőtt az értekezletre utaztunk volna, megbeszéltük, hogy ki mit mond. Mirko kirohanásáról senki sem tudott. Az értekezlet előtt Bogetić, a moholi Zora akkori igazgatója súgta meg, hogy Mirko valamire készül, arra azonban nem gondoltam, hogy ellenünk beszél. Ezután az értekezlet után minden megváltozott Adán. A Halász József szövetkezetből támadás indult a pártbizottság tagjai ellen és mindazok ellen, akiket autonómia pártolóknak kiáltottak ki a városban. Ezt a támadást néhányan kívülről is támogattak. Tomić Ognjan, Aco Grčki, Jovan Dragin, a Dnevnik napilap adai munkatársa. Ők voltak azok, akik ellenünk agitáltak. Később megtudtam, hogy Mirko azért szólt ellenünk, mert ígéretet kapott Šipovactól, hogy a párt Központi Bizottságának a tagja lesz. Nem lett. A tartományi értekezlet után az emberek elkezdtek félni. Volt, aki lemondott tisztségéről, volt, aki maradt. Jómagam és a párttitkár fegyelmiben részesültünk. Ennyi volt. Itt azonban senkit sem váltottak le. Megvártuk a tisztújítást, s akkor távoztunk. Ezerkilencszáznyolcvankilenc április elsején.
– Mellesleg neveket is mondhatok. Vrgov Mirkót már említettem, de ellenünk ügyködött Tóth János is, a Halász József akkori pénzügyi igazgatója, aki a felszólaló munkásoknak írta a beszédeket, Milomir Katilović a Zvezda kereskedelmi vállalatból, Csipak Antal, a Zora honvédelmi referense, Dušan Telečki, a szövetkezet referense, Milan Pribić és Milica Rakić szintén a kombinátból. Ugyanakkor meg kell említenem néhány nevet, akiket autonómia pártinak kiáltottak ki annak idején: Bognár Mihály, Győri Géza, Kőszegi József, Nikola Dragišić, Lazar Halgašev, Nagy István, Kis Sándor, Zaj Rudolf, Tóbiás László. Ők mind a Potisje munkásai voltak. Meg aztán Deli Ferenc, a Merkur igazgatója, Fehér Péter földműves…
Bognár Mihály:
– A pártelnökség tizenegy tagú volt. Én lemondtam azért, hogy a többieknek ne ártsak a jelenlétemmel. Senkit sem váltottak le, de egyesek egyre gyakrabban kimaradtak az ülésekről, egyre inkább hallgatásba burkolóztak.
Uliján Károly:
– Azt is el kell mondani, hogy Adával akkor többek között Milošević akkori jobb keze, Mića Jakovljević, valamint a szerb parlament titkára, Vladeta Popović voltak megbízva. Az ő feladatuk lett volna, hogy megrendszabályozzanak minket. Miután megtörtén a tisztújítás, de azelőtt is, ellenem különböző vádakat hoztak fel. Olyan vádakat, amelyeknek semmi alapjuk nem volt, s tette ezt Dragin Jovan az újságon keresztül. Személyiségemet, családomat, hitemet gyalázták meg. A családomnak köszönhetem, hogy mindezt el tudtam viselni, hogy nem törtem meg, hogy nem roppantam össze. És ma annak örülök, hogy végre mindazokról a dolgokról, amelyek velem, munkatársaimmal, barátaimmal történtek, szabadon elmondhatom. Számomra ez egy nagy megkönnyebbülés.
Bognár Mihály:
– Talán még csak annyit fűznék mindehhez, hogy én Slobodan Miloševićet már az 1980-as évek elején megismertem. Dolgoztam vele. A Krajger-bizottságnak ő is, és én is a tagja voltam nyolcvanhároban, nyocvannégyben, nyocvanötben. Jugoszlávia kétezerig szóló társadalmi és gazdasági fejléesztési programját készítettük. Miloševićtyel senki sem tudott együttműködni, dolgozni. Ha javaslatát nem fogaduk el, akkor mindenkivel összeveszett, megsértődött. Jómagam is kétszer összeugrottam vele. Mellesleg abban az időben a Szerbiai Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja voltam. A Krajger- bizottságban gazdasági és jövedelmi kérdésekkel foglalkoztam. Milošević elavult rendszereket szeretett volna ránk kényszeríteni. Ezért mindenki kinevette, komolytalannak vette. Ekkor láttam, hogy ő egy beteg ember. És azt is láttam, hogy nagyon veszélyes lehet, ha a társadalom nyakába varrja magát. Megtette. Még ma is mindannyian az ő áldozatai vagyunk.
