2024. július 17., szerda

Dongóval a tengerre

A szenttamási Vickos házaspár kedvtelése a motorozás – Tavaly két saját készítésű kerékpárra szerelt kismotorral tettek meg ezerhétszáz kilométert
Egy kör az utcán

Először volt a kerékpár, majd a motor, és a kettő ötvözetéből lett a motorkerékpár. E jármű kedvelői előtt nem ismeretlen William Harley és Arthur Davidson neve, de az Indian név is kellemesen cseng a fülükben. És ha azt mondjuk, hogy Dongó, ezzel sem tudjuk zavarba hozni őket.

Már a történelem jegyzi, hogy 1949-ben a Harley-Davidson vezetése arra az álláspontra jutott, hogy a kis pénzű, kezdő motorosoknak is kellene kínálni valamit. Így született meg a H-D 125, ami inkább egy nagyra nőtt biciklire hasonlított, mint egy akkori Harley-ra. A köznyelv a „Dongó” becenevet adta neki.

Majd a Dongó meghódította a világot. Persze csak egy ideig, mert az autó és egyéb gyors járgányok kiszorították a közéletből. Ám a Dongó nem hagyja magát, nemrég ismét megjelent, és Dongó+ névre hallgat. Magyarországon, de már itt is (Zentán) meg lehet venni ezt a kis motort, amely kerékpárra felszerelve igen érdekes világba viheti gazdáját. Mint ahogy tette ezt a szenttamási Vickos Árpáddal és Ildikóval.

– Tavaly tizenkét napos nyaraláson voltunk vele Montenegróban – dicsekszik Árpád. – Szerbián át dongóztunk a tengerig, majd Bosznián át jöttünk vissza. Összesen 1700 kilométert futottunk le vele.

De nem ám akármilyen kerékpárral, hanem két egyedi, Árpád által gyártott bringával, egy Indian és egy Cruiser másolattal.

– Pesten megismerkedtem Szőke Gergővel, aki a Dongó+ motort forgalmazza, és megtetszett a dolog. Egyébként szeretem a szerelést. Szakmám is az, gáz- és fűtésszerelő vagyok, de szeretem a motorokat, szeretek körülöttük bíbelődni. Néhány Solexot is felújítottam már, meg van egy Yamahánk. Kedves párom, Ildikó is imádja a motorokat. Talán még jobban mint én. A Yamahába ötezer kilométerből ő háromezret hajtott bele. Meg aztán a Dongóval is gyakran bejár Újvidékre…

Az udvar végén levő garázsba megyünk. Bent egy autó.

– Ezt ritkán használjuk – mutat rá Árpád, majd kitakarja azokat a járgányokat, amelyek még a garázsban is le vannak takarva. A már említett két kerékpár. Az egyik Indian, a másik Cruiser másolat. Két Solex, egy Yamaha motorkerékpár.

– És ott van még két Solex. Felújításra várnak.

A közönséges kerékpárokat nem is számolom, van belőlük vagy fél tucat. És egy Tomos kismotor, amelyet középiskolás fiuk, Roland hajt. Már őt is megfertőzték. Minden bizonnyal nem volt nehéz. Az Indian és a Cruiser másolaton egy ragtapaszról azt olvasom, hogy Manufactured by Vickos, a Solexokon pedig a következő szöveg áll: Restaured by Vickos.

– A motort nem akartam egyszerű kerékpárra felszerelni, ezért készítettem magamnak egyet. Megszerkesztettem a vázát, csövekből összehegesztettem. Egy Indian másolatot fabrikáltam. Szenttamáson él egy nyugdíjas kerékpárjavító mester, akinek a padlásán rengeteg alkatrész hever. Ott találtam még kibontatlanul egy negyven évvel ezelőtt gyártott lámpát, egy hatvanéves dinamót. Át kellett tekercseltetni, amire haverom azt mondta, hogy inkább dobjam a kukába, és vegyek egy újat 200 dinárért. Hogyan tegyek egy Indianra új, plasztika dinamót? Pár hónapig csináltam a kerékpárt. Persze munka után, és nem minden nap, csak amikor kedvem volt hozzá. Miután meglett, hozzáláttam a Crusierhez. Miután azt is megszerkesztette és felszerelte motorral, a Vickos házaspár úgy döntött, hogy ezzel a két különleges dongóval utazik le a tengerre. Becsomagolták a legszükségesebb holmit, a sátrat, hálózsákot és néhány szerszámot.

– Sajnos a szerszámokra szükség volt, mert útközben egyszer elromlott a motor, meg aztán volt durrdefektünk is. Végül azonban minden rendben volt, ezerhétszáz kilométert futottunk le dongóinkon tizenkét nap alatt. Persze nemcsak dongóztunk, hanem fürödtünk is, nyaraltunk is, útközben minden látnivalót megnéztünk. Egy ilyen motorral óránként 40—50 kilométert lehet megtenni. Ez persze a végsebesség. Mi azonban sehova sem siettünk, és akkor sem bosszankodtunk, amikor leállt a motor, és javítani kellett. A hegyekben is szépen haladtunk, igaz, néhol a motor ereje kevésnek bizonyult, ezért a pedált is tekerni kellett. Útközben mindenki megcsodálta a járgányunkat, a határon a rendőrök olyannyira megnézték, hogy a forgalmat is feltartottuk. A rendőrökkel egyébként sehol sem volt gondunk, annak ellenére, hogy többször is megállítottak minket, de csak azért, hogy megnézzék, mivel utazunk. Horvátországba is szerettünk volna elmenni, ám oda nem engedtek be, mert náluk az ilyen járműveket is regisztrálni kell.

Vickos Árpád hobbija a szerelés, de kivételes alkalmakkor másoknak is segít felszerelni a dongómotort.

– Montenegróban egy őrzött parkolón hagytuk a kerékpárokat. Egy fiatalember nagyon megcsodálta mindkettőt. Azt mondta, hogy neki van egy öreg Partizán biciklije, amire szeretné ha felszerelném neki a motort. Nem hittem, hogy komolyan gondolja, ezért mondtam neki egy olyan árat, amely elrettenti ettől az ötlettől. És azt is mondtam neki, hogy én nem jövök el a bringáért, hozza az udvaromra, majd ha kész, jöjjön el érte. Néhány napra rá, ahogy hazaértünk, csörgött a telefon, és a vonal másik végén egy férfihang: „Nele vagyok, elindultam hozzátok a biciklivel, estére ott leszek.” Itt is volt. Kitette az udvar közepére a Partizán kerékpárt, és alkudozás nélkül kifizette a kért összeget, majd visszautazott. Nagyon rossz állapotban volt a bicikli. Szerencsére a már említett mesternél korabeli, azaz 40-50 évvel ezelőtti új alkatrészeket találtam. Felújítottam, felszereltem rá a motort, majd szóltam Nelenek. Másnap már itt volt. Szőke Gergő felesége nemrég a tengeren volt, és azzal az újsággal jött haza, hogy látott egy dongómotort. Valaki naponta végigsuhant vele a tengerparton. Búsan mondta, hogy a montenegrói piacra már valaki betört az általuk forgalmazott motorral. Megnyugtattam, hogy az az ember csakis Nele lehetett, és ott csak az az egy dongómotor van.
A felújított Partizan kerékpár 1938-ból, amelyet Montenegró tengerpartján lehet látni. Itt még Vickos Árpád udvarában áll