A hollywoodi sikerfilmekből a festménytolvajokat jóképű, jó humorú, felettébb intelligens, előzékeny úriemberekként ismerhettük meg, a forgatókönyvírók olyan karakterekként mutatják be őket, amelyekből nem hiányzik sem a lovagiasság, sem a betyárbecsület. Látványos, legtöbbször erőszakmentes akcióikat sebészi precizitással, hihetetlen kreativitással hajtják végre. A film végén általában nem a rács mögött, hanem az acapulcói strandon kötnek ki, a közönség ezt erkölcsi szempontból elfogadhatónak tartja és vastapssal jutalmazza.
Lehet, hogy ők valóban megérdemlik a pihenést idegtépő munkájuk után, a vidékeinken tevékenykedő tolvajokra – akiknek módszereik enyhén eltérőek – azonban ez aligha vonatkozik. Errefelé ugyanis nem nevük kezdőbetűjével kihímezett kesztyűjüket, hanem – mint az a későbbiekben kiderül majd – egészen másmilyen névjegykártyát hagynak a tett helyszínén.
Nemrégiben szerkesztőségünkbe érkezett egy levél, amelynek szerzője arról számol be, hogy feltörték újvidéki házát, amelyből elvitték több millió dinár értékűre felbecsült festménygyűjteményét. A betörés november 9-re virradó éjjel történt, az újvidéki Emléktemető közelében húzódó utcácskában lévő házból – több közhasználati tárggyal együtt – két tucatnyi régi magyar festményt loptak el. A tulajdonos a festmények értékét 10-12 millió dinára becsüli. A 90 éves bácsi egész életén keresztül gyűjtögette a művészi képeket, és az egyéb, magyar vonatkozású műtárgyakat, a legértékesebb darabokat szüleitől örökölte. A levélíró attól tart, hogy a tolvajok – látva az értékes darabokat – most majd azt gondolják, hogy készpénzből is gazdag fogásra van kilátás, és a jól ismert betöréses – megkínzásos modell szerint kinyomozzák, hogy hol lakik, és őt is megtámadják majd. Pár nappal a betörés előtt felkereste három házaló, becsöngettek hozzá, és afelől érdeklődtek, hogy nincs-e véletlenül eladó festménye, vagy más műértéke? Eladtak nekik 5000 dinárért egy gyertyatartót, másnap is látták őket ólálkodni a környéken, harmadnap éjjel pedig kirabolták az újvidéki házat. Színes bőrűek voltak.
A rendőrök elvégezték a helyszínelést, de azóta akármikor érdeklődnek, csak annyit mondanak: a nyomozás folyamatban van.
A betörők precíznek egyáltalán nem mondható munkát végeztek: kirámolták a szekrényeket, nyilvánvaló volt, hogy újrahasznosítható nyersanyagokkal kereskedő egyének – értsd: vasas cigányok voltak, ugyanis a házból a fémtárgyakat is magukkal vitték. Elvittek egy közönséges, giccses kivitelezésű, értéktelen kakukkos órát is, amelyről azt gondolhatták, hogy ér valamit, ugyanakkor valószínűleg sohasem találnak rá vevőt. Egy rubinokkal kirakott, szemlátomást értékes üvegpoharat viszont ott hagytak annak ellenére, hogy megtalálták a konyhavitrinben. Arra, hogy hányan lehettek, a helyszínen hagyott ganékupacokból következtettek a hazaérkező tulajdonosok, öten, esetleg hatan voltak, a rakások a nappaliszoba szőnyegén és az udvaron fogadták őket. Valószínűleg egész éjjel a házban tartózkodhattak, és rájuk tört a szükség...
A kirabolt épület egyébként nem volt könnyen bevehető, vasrácsokat szereltek fel az ajtóra és az ablakokra, a betolakodók négy lakatot törtek fel. Noha lakatlan házról van szó, szinte minden nap valaki meglátogatta, a rablás hétvégéjén is ott járt a tulajdonos egyik ismerőse. A kirabolt bácsi szerint Újvidéken az ilyen típusú rablásokat egy megrendelő, egy bandavezér irányítja, a terepre néhány kiskorú jár, akiket – ha el is kap a rendőrség – legfeljebb egy-két hónapra csukhatnak le, a főnök szabadon rendelkezik a lopott holmival.
A rendőrségen azt mondják, hogy noha a festménylopás gyakori jelenség, nyomozást csak ritkán indíthatnak az ellopott képek után, ugyanis tulajdonosuk sokszor még csak le sem fényképezte azokat, így azt sem tudhatják, mit keresnek. Cáfolják, hogy szervezett, művészi festményekre vagy szobrokra specializálódott csoportok működnének a Vajdaság vagy Szerbia területén, mert ezen a téren is gyermekcipőben járunk. Tehát a tolvajok általában nem a képekért jönnek, hanem betörnek a házakba, és ha valamelyikük hallott a falon látható festmény szerzőjéről, vagy ha egyszerűen értékesnek tűnik, akkor magukkal viszik. Néha szándékosan hagyják a falon, tudják ugyanis, hogy sokkal könnyebben lebukhatnak az ellopott festmények piacra dobásakor, mint olyankor, amikor hétköznapi lopott tárgyakat kínálnak megvételre.
Az egyik legismertebb szerbiai képrablás éppen Újvidéken történt 2006 januárjában. Két fegyveres nem sokkal kapunyitás után berontott a Városi Múzeum Duna utcai kiállítótermébe, megkötözték a fegyvertelen portást és az alkalmazottakat, majd négy darab, több millió euró értékre felbecsült, állítólagos Rubens, Rembrandt, Mola és egy ismeretlen, XVI. századi holland festő alkotását vitték magukkal. Az újvidéki rablók norvég kollégáiktól tanultak, két évvel korábban ugyanis az oslói múzeumot is hasonló módon rabolták ki. Az ottani rablás akciófilmbe illő volt, a tetteseket fél évvel később elkapták, a Munch -festményeket megtalálták.
Az érvényben lévő, 2006-ban meghozott szerbiai törvény nem szabályozza kellőképpen a műtárgyakkal, értékes leletekkel stb. történő kereskedés móduszait, ezért ha a nyomozóknak sikerül is megtalálniuk az ellopott festményeket, értékeket, visszaadják azokat előző tulajdonosaiknak, akikről nem tudni, hogy milyen módon jutottak hozzájuk. A műtárgyak, festmények stb. sorsa nem csak a kulturális javak védelmét biztosító törvénytől függ, hanem a vámtörvénytől és az általános büntetőtörvénytől is, ez viszont nem helyez kilátásba szankciókat sem azok számára, akik kulturális értékeket rejtegetnek, és azokat sem bünteti, akik engedély nélkül folytatnak archeológiai kutatásokat. Egyébként az Interpol adatai szerint az ellopott műértékek alig egytizedét találják meg.
