Hetvenegy éves korában Újvidéken elhunyt Radoslav Petković neves szerb író, a Szerb Íróegyesület tagja. Az 1953-ban Belgrádban született alkotó műveit nyolc nyelvre fordították le, köztük hármat magyarra is. Megkapta a legtöbb szerb irodalmi díjat, így a Meša Selimović-, az Ivo Andrić- és a NIN-díjat is. 1993-ban épp ez utóbbival jutalmazták az év legjobb regényének választott Sudbina i komentari (Sors és körvonal) című regényét. Magyar nyelven a Sors és körvonal (2003), Az ember, aki álmában élt (2009) és A halál tökéletes emlékezete (2017) című művei olvashatóak. Az elhunyt szerb íróra Bálint Sándornak a Sudbina i komentari című NIN-díjas regényéről 1994-ben írott szövegével emlékezünk.
4. rész
Volkov, a tengerésztiszt a nap legnagyobb meglepetéseként könyvelte el magában, amikor a szerzetessel közölte, hajnalban legyen a kikötőben, a hajónál. Mintha Csodatévő Szent Szpiridonnal, a bajbajutottak megsegítőjével állt volna szemben, s az változtatta volna meg elutasító magatartását. A Földközi-tengeri cári admiralitás tengerésztisztjeként ismerhette a szent Szpiridonhoz fűződő leghíresebb helyi legendát, amely szerint a Kr. után 350-ben elhunyt szent, akinek földi maradványait a 15. században a törökök elől mentették át Konstantinápolyból Korfu szigetére, a 18. század elején, a szigetet ostromló török csapatok előtt az erőd falain szerzetesi csuhában megjelenvén – egyik kezében kereszttel, másikban égő gyertyával fohászkodván – olyan égiháború kerekedett, hogy az ostromlók fejvesztve menekültek el, és a szigetet soha többé nem próbálták elfoglalni. Kihajózván Kerkyra kikötőjéből, a potyautas Spiridon tengeri kígyókkal fenyegeti a bűnös kalózokat, akik legszívesebben bedobnák a tengerbe. A rájuk törő viharban a szerzetes ezüstkereszttel a kezében imádkozik a szörnyű vihar lecsendesítéséért, egy lecsapó villám azonban ennek ellenére is széthasítja az első árbócot, a fedélzeten átcsapó hullámok pedig többeket magukkal sodornak. Spiridont, akinek nem sikerült lecsendesítenie a tomboló elemeket, végül félholtra verik, őt okolván a rájuk szabadult csapásért.
Volkovon ismét erőt vesz, úrrá lesz az a gyöngeség, amely a kikötőben hatalmába kerítette, s úgy érzi, két valószerűtlenség között vergődve hajózik, s ezzel magyarázza azt is, hogy a fedélközben megkeresi a szerzetest, hogy segítsen rajta. Emberségből befogadja saját kabinjába, s a hagymázas lázban vergődő Spiridon holmijai között, a szétázott ikonokkal együtt egy különös festményre is ráakad, amelyről maga az észhez tért ikonfestő mondja el, hogy az az utolsó szerb despotát, Đorđe Brankovićot ábrázolja. A szedett-vedett kacatnak tűnő dolgok között Volkov egy ismeretlen rendeltetésű kulcsra is rátalál, amelyről eszébe jut a kétárbócos brigg Corto nevű, máltai származású első tisztjének a története egy velencei rejtett kertről, amelyről a jól értesültek azt mesélték, hogy a gazzal fölvert televény mélyén egy ajtó is létezik, amelyet azok a velenceiek keresnek föl, akik megunták addigi életüket, s belépve rajta maguk mögött hagyják korábbi élettörténetüket, s egy másik, egy új életbe lépnek bele. (Zárójelben hadd jegyezzük meg, hogy ki más is beszélhetne a sorsváltoztató kertről, mint a máltai születésű Corto, akit jelleme és megjelenése alapján Corto Maltesével, a gyöngék és elesettek védelmezőjével, a Hugo Pratt olasz képregényszerző által kitalált figurával is azonosíthatnánk, aki, miután a tenyerén fölfedezte rövid életvonalát, apja késével saját kezűleg hosszabbította meg azt, jelezvén, hogy sorsát saját maga választja ki önmaga számára.) Ez a rejtett kert akár Frances Hodgson Burnett A titkok kertje című nagysikerű regényében rejtőzködő kertre is hasonlíthatna, annak elveszett, eltemetett kulcsával ellentétben azonban a Petković-regényben a rejtélyes kulcs nem egy vakondtúrásból, hanem az ál-Spiridon holmija közül kerül elő, amely esetleg a velencei új életre nyíló kertajtajához is szolgálhat.
Pável Volkov trieszti küldetése azonban balul sül el. Bensejében az eddig rejtőzködő hasonmásai, az egymással is haragos vitában álló, „lázadó Volkovok” veszik át a hatalmat, akik legyűrik a racionálisan gondolkodó és cselekvő tengerésztisztet. Olyan szerelmi kalandba keveredik, amelyet egy igazi hírszerző tiszt játszva elkerülne. Érzelmeitől űzötten éjszaka indul el a nő hegyoldalban megbúvó villája felé. Eltévedvén elvéti az utat, s bőrig ázik. Átfázván tüdőgyulladást kap, s két hónapig élet-halál között lebeg. Lábadozása idején Trieszt polgármestere elmondja neki, hogy az általa szeretett nőnek rajta kívül a halálos ellenség Napóleon velencei kémjével is hosszantartó szerelmi viszonya volt, akit személyesen és levelekben folyamatosan tájékoztatott mindarról, amit az orosz tiszttől megtudott. A nő egyik levelének elfogása után elmenekül, s a korábban Ogyesszába távozott férje után megy. Volkov hírszerzői szolgálatának félbeszakítása okán a cári admiralitás előtt kegyvesztetté válik, s hadbíróság vár rá. Az eddigi magabiztos, mindenki által tisztelt és félt tengerésztiszt egyszerűen sorstalanná válik. Eszelősen jelentkezik az időközbeni békekötés miatt széthullóban levő adriai orosz hajóhad teljes leszerelésre váró hajórajának parancsnokánál, aki utasítja, hogy Szentpétervárott, az admiralitásnál próbálja magát tisztázni. Magában azonban arra gondol, hogy ha az egykori tengerésztiszt jelentkezik az admiralitásnál, vagy őrültek házába zárják, vagy, jobbik esetben, kivégzőosztag elé állítják.
Volkov azonban szemmel láthatóan nem aggódik, mintha megszabadult volna a személyiségét szétrepesztő bizonytalanságérzéstől, postakocsi után néz, amelyik majd Szentpétervárra viszi. Az indulása előtti éjszakán furcsa álmot lát, amelyben a postakocsin utazva a tengeri viharhoz fogható ítéletidőbe keveredik. Mivel utastársai és a fogathajtók is faképnél hagynak csapot-papot, ő is kiugrik a helyéről, s a többiek után rohanva, a végtelen síkság messzeségében látható kastély vagy villa felé veszi az irányt. Odaérvén egy méretes lovagteremben találja magát, ahonnan egy ajtó nyílik valahova, amelyet ódon lakat zár le. Eszébe jut Spiridon kulcsa, s kinyitja vele az ajtót. A túloldalon egy kertben találja magát, ahol nyoma sincs a zivatarnak, felhőtlen az ég, ragyog a nap. A hely Szenyavin admirális korfui főhadiszállásának kertjére emlékezteti, a méregzöld, holt vizű tóval. Ennek a tónak a vize azonban kristálytiszta, s úgy cikáznak benne az ezüstszínű halak, mint a tűzijáték sziporkái. A parkban, a világ összes parkjával, erdejével ellentétben minden égtáj fája, bokra, növényzete gazdagon burjánzik, s édeni illatot áraszt. A kert közepén egy páratlan tisztásra érkezik, amelyet tenger mosta, víz fodrozta föveny borít. Víznek azonban híre-hamva sincs. Egy nagy zöld kövön egy ember ült, hosszú szakálla a homokot söpörte, királyok öltözékét, bíborszínű palástot viselt, amely erősen viseltesnek tűnt. Az alak mezítláb volt. Volkov, Spiridon festménye alapján, rögtön fölismerte, neve azonban nem jutott eszébe. Az alak rászól: ne is törd a fejed, a nevek különben sem fontosak, hisz változtathatóak. Én magam sem emlékszem már rá, régesrég elfelejtettem. Egyébként nem először vagy itt, mondja Volkovnak, de mindig ugyanaz történik. Ide jössz a tisztás széléig, és visszafordulsz. Sehogy, hogy belépj. Még mindig ragaszkodsz a saját történetedhez. Volkov már tudta, miről van szó, s megkérdi, ha kilép a saját történetéből, ami egyáltalán nem lenne rossz, mégis milyen történetben fogja találni magát. A pátriárka vállat vont, s közölte, hogy azt senki meg nem mondhatja, de tudnivaló, hogy ilyen kérdéseket csupán azok tesznek föl, akik még nem döntöttek, s ragaszkodnak eddigi történetükhöz. A kérdésre, hogy vajon ő-e a kert tulajdonosa, az ember elneveti magát, s annyit mond, hogy ő csupán egy gyakori vendég itt, aki nagyon jól föltalálja magát. Volkov – álmában – rálépett a homokra… Másnapra ébredvén Pavel Volkov Pesten keresztül elindul Szentpétervárra, ahova sohasem érkezett meg.
(Folytatjuk)
Nyitókép: A könyv 2013-as kiadásának borítója / forrás: Laguna
